Most estem túl életem első lelket megrázó "'közös' Nagytakarításán". Annyira rosszul esett, hogy azóta is be vagyok pöccenve Berlinre. A történet úgy indult, hogy mondogatta egy hete, hogy fel kéne porszívózni meg ki kéne verni az ágyneműket, aztán mindenki teszi a maga kis dolgát. Ezzel nem is volt semmi baj, kirázom a szőnyegeket, hoznám a porszívót, erre közli, hogy á-á először portörölgetés, mert úgy nincs értelme porszívózni. Itt már láttam azt a furcsa ördögi villanást a zöld retinája mögött megbújva (biztos reptilián!), ami azt jelenti, hogy még koránt sincs vége a történetnek, amíg a lakás átható domesztosz illatot nem áraszt. 
Szóval ő neki állt port törölgetni én pedig a becsapottak dühével kezdtem likvidálni a lakásban található összes szőnyeget, takarót, plédet, paplant a gangon. Mire végeztem Berlin már a konyhának esett neki teljes erőből (Optimus Prime a félelmetes gőzborotvával felszerelve). Kedvem lett volna neki beszólni, hogy a mosogatás most egyébként is az én dolgom lenne, másrészt addig nincs értelme elmosogatni, amíg az edényekből az ételt mondjuk nem rakja be kis tároló dobozokba... hamár portörlés és porszívózás... de megálltam, inkább felporszívoztam mindenhol. Berlin ekkora már a fürdőszobában vívott vizicsatát a csempék közötti fugában megrejtőző piszokkal (bár szerintem a láthatatlan baktériumokkal volt megint baja), tüntetőleg elraktam az edényekből az ételt kis dobozokba és újra elmosogattam és kitisztítottam a mosogatót. Én itt befejeztem, Berlin még harcolt a fugával, 15 perccel később viszont jött az utolsó megmérettetés, a ruhák közös kiteregetése.
A nedves ruhákkal együtt csöpögött belőlem is a szemrehányás szóáradata. Elmondtam neki, hogy én mindenbizonnyal egy hisztis nárcisztikus személy vagyok, de már többször kértem tőle, hogy ha nagy takarítást akar rendezni, arra készítsen fel, mert velem ezt időben meg kell beszélni, hogy legyen időm testileg-lelkileg ráhangolódnom a megpróbáltatásokra (illetve legyen lehetőségem a nekem nem tetsző feladatok lepasszolására)... és egyébként is egy csúnya disznó, mert ezt az egész felfordulást azért rendezte a kis mocsok, mert nem akart elkezdeni készülni az angol vizsgájára. 
Aztán kibékültünk, persze szex nem volt.

Ma rá kellett jönnöm arra elsősorban, h Berlin retardált, vagy autista. 
Mondtam is neki, h nyugodtan bevalhajta most már, engem is minősít, ha 1,5 év alatt nem voltam képes észrevenni. Persze csak röhögött. 
Aztán rájöttem, h Schmitt Pál és Solyóm László is valószínűleg retardált. Csak rá kell nézni a  fejükre. 

Aztán rájöttem, h valószínűleg az egész dietetikus világ reatrdált, mert senki nem tudja egyértelműen megmondani, h most a mangalica zsírja jó, vagy nem jó (életem legújabb felkavarója a Paleolit szakácskönyv).

De itt még nincs vége, a dolgok fokozódtak. Az ufóhívők is retardáltak, mert az egyik könyvben azt írják, h a reptiliánok vegák meg jók, a másikban pedig azt, h gonoszak és húsevők és mindenkit ki akarnak nyírni. 

Ekkor történt meg az is, h Miró azt írta, h "muszály". Igen, ő is retardált lett.

Az "i"-re a pontot újból Berlin rakta fel, aki a kékmalacos mamuszában álldogálva, megkért, h álljak rá mindkét lábára. Mondom az nem lesz jó, de ő tudni akarja. Elsőre nem sikerült kért még egy próbát, aztán másodjára sikerült... akkor vinnyogott, h jó elég, aztán elkezdett röhögni. 
Kacarászás közben pedig megállapítja, h na látod milyen jó volt, most már ezt sem fogom legközelebb kérni.