Ha nem Izrael, akkor Hollandia, s ezt fogom üvöltve énekelni :)

We are young, we run green,
Keep our teeth, nice and clean,
See our friends, see the sights, feel alright,
We wake up, we go out, smoke a fag,
Put it out, see our friends,
See the sights, feel alright,

Are we like you?
I can't be sure,
Of the scene, as she turns,
We are strange in our worlds,

But we are young, we get by,
Can't go mad, ain't got time,
Sleep around, if we like,
But we're alright,
Got some cash, bought some wheels,
Took it out, 'cross the fields,
Lost control, hit a wall,
But we're alright

Nincs jobb az Editnél. Amellett, hogy igen nőies, egy csomó mindent megenged, s a legrosszabb dolgokat is hajlandó neked elfelejteni, csak párszor oldalba kell bökdösni.. Tiszta perverz.

Avagy újra felfedeztem magamnak a photoshopot, amit az utóbbi időben rajzoláson és panoráma képek összefoltozásán kívül másra nem nagyon használtam. Ma viszont rendrakós napom volt van, így nem mentem ki császkálni a városba. Viszont a rendrakás hadműveletét szeretem az utolsó "muszáj" pillanatig húzni, s más tevékenységekkel elodázni az időt. Pl végig böngésztem a fényképeket, amit az elmúlt 4 napban csináltam, s azon bosszankodtam, hogy lett egy csomó jól megkomponált kép, csak ultra unalmasak, meg egy csomó érdekesnek indult kép, amit szarul exponáltam.
A fényképekkel alapvetően úgy vagyok, hogy utálom törölni őket, szóval gondoltam próbáljunk egy párat kipofozni csak úgy a poén kedvéért. Mivel nagyon sokat olvasok most az analóg objektívekről (van egy őrült zseni, aki hihetetlen hogy miket rá nem rakott a digitális fényképezőgépére), teljesen magától értetődően rákattantam a "retro" képekre, a maguk színhibáival együtt. Aztán azon kapom magamat, hogy f10 van, Kalkbrennert hallgatok és diavetítésben nézem a képeket, mert annyira jól sikerült 1-2... és még mindig rendet kéne raknom.
Reduce digital waste, recycle your bits!

A tyúbon ma sikerült több érdekes arcot is látnom. Például egy igazi kis persona lányt, 10 éves forma lehetett, önmagáról megfeledkezve hallgatta a zenéjét, fehér felső, fekete macinaci, türkizkék tornacsuka, s folyamatosan izgett-mozgott a zenére. Szeretném látni 15 év múlva.
Átszállás.
Fekete hajzuhatag az utazó bőröndön, amely szétrepedne, ha nem lenne rózsaszín szalaggal átkötve. A lány lustán, a bőröndre borulva próbálta túlélni a csúcsforgalmat, mögötte egy igazi Asterix és Obelix filmbe illő leányzó. Veresszőkés haja összefonva is combközépig ért, nem tudtam másra gondolni, folyamatosan az járt a fejemben, hogy mindjárt elővesz egy bárdot és viking amazonként mindjárt leüti a számára tetszetős hímegyedet a vérvonal fenntartásának érdekében.
Ám egy mindent tudó szempár gyorsan kirántott a viking világból. Hatalmas fekete szemek, tökéletesen metszett arc, érzéki, nem túl széles, de csókolásra született ajkak. Pihegöndör rövid haj, mintha csak most kelt volna fel. Érzéki, búja mellek, mindez a legtermészetesebb álca mögé bújtatva.
Szerettem volna megállítani az időt, nézni és rajzolni, a nézéséből kitalálni a gondolatait, hallani a zenéjét, a lelkére vetkőztetni. De az idő csak pörgött tovább, hívott a humuszos szendvicsem.
A legnagyobb csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy mára csak mozzarellás szendvics maradt, s a tényt, hogy egy ultracukker buccs szolgált ki és utána kedvesen leszedte az asztalomat... egy cseppet sem érzem kompenzálónak.

Túlságosan is jól vagyok. Ezt onnan veszem, hogy undorítóan romantikatömör és élet pozitív gondolataim, mitöbb jövőkepék ötlenek mostanában a fejembe.
Ez valamikor akkor indult el, amikor hőn imádott T-vel elkezdtük fontolgatni a novemberi "nyaralásunkat". Tisztán láttam magamat széles vigyorral a tengerparton, vagy ahogy lemegyünk a  Minerva bárba, érzem az orromban a fűszeres füstös levegőjét, s látom az éjszakai neonfényeket.
Magam előtt van a mozdulat, ahogy gyűrűt húzok Valakinek a kezére, s ahogy egy dudorodó pocakot simogatok, s minden hónapban készítünk egy fényképet, ahol mindkettőnk keze ott nyugszik a pocakon, míg az utolsó képen már egy szuperkisembert tartunk a kezünkben, s látom ahogy ezeket a képeket mutogatjuk neki és azt meséljük, hogy mennyire vártuk már.
Valaki pofozzon fel, vagy ne?

K: ááá szerintem ma megveszem a fényképezőgépet, nem bírok tovább várni
%: BUZIKURVA
K: mi van ha elfogy?
%: nyilván az lesz
K: ilyen rémálmaim vannak
%: ...
K: vá bazmeg
K: és igen
K: felhívtam őket, nincs fehérből, on stock, de küldenek e-mailt, amint lesz resupply.
%: :D
%: ó

A küldetés mára az volt, hogy megcélozzam a Soho egyik sarkát, ahol a First Out kávézó van (nem mellesleg a china town egyik szélén... ide még visszamegyek). Mission success, bár nagyjából annyi időm volt, hogy bekapjak ott egy szendvicset, azt' már loholhattam is vissza, mert idő volt. Nem baj, legalább turistáskodtam egy kicsit és végre találtam magamnak egy átmeneti oldaltáskát.
A humusz rabja lettem.