Ha optimistán állok hozzá, akkor azt mondom, hogy ma életemben először utaztam mentőben, s nem nekem volt rá szükségem.
Az egyik mentős, egy enyhén szőrös karú, összenőtt szemöldökű leszbikus néni volt, aki néha rám kacsintott, hogy megnyugtasson minden rendben. Köszi Lucy!

S közben lépten-nyomon beleütközök a paráimba: B nővér a kórház ügyeletén, s "nem tudsz semmit" üvöltenek az arcomba.
Aztán persze az ember próbál felül kerekedni az ilyeneken, s valószínűleg a ghánai nővérkének aligha van köze a Kékszeműhöz, s annak, aki szofisztikáltan lehülyézett, magyarázom, hogy a vérvétel azért szükséges, mert elég sok információt ki lehet nyerni a test állapotáról, betegségekről, pl a vér süllyedéséből, a vörösvértestek számából... ami, ha jól emlékszem általános iskola nyolcadik osztályos biológia tananyaga. A sírás pedig a stressz és frusztráció gyors levezetésének egyik nagyon effektív módja.

12 órányi talpon állás és frusztráció után végre visszakeveredhettem a lakásba, ettem 2 szelet tejfölös pirítóst retekkel (bár elvileg ez a kombináció mérgező, mégis imádom), felköszöntöttem KisSzívemet születésnapja alkalmából és Zsebe adott pár pozitív gondolatot a továbbiakra.
Ma is sikerült helyt állni, s bár szívesen írnám azt, hogy most szeretném kiütni magamat abszinttel, mire lezuhanyzok és ágyba teszem magamat, úgy fogok aludni, mint akit fejbe vágtak.