2002.X.7
Ez a legszarabb, hogy mindenki azt mondja, csak a nekünk legjobbat akarják (a válással, vagy azzal, hogy megmondják mit csináljak és mit ne csináljak...), hogy ha ilyen okosak, s csak annyira jót akarnak, akkor igazán megmondhatnák, hogy miért érzem magam ilyen rosszul, miért van állandó rossz kedvem, miért érzek ennyi fájdalmat? Miért ígérnek olyan dolgokat, amit soha nem tudnak betartani, vagy egyszerűen hazudnak és pontosan az ellenkezőjét teszik.
Ez annyira szar, csak gondolj bele, itt vagyok 16 éves és azt érzem, hogy romokban az életem és, hogy ez csak egyre rosszabb lesz, ezzel a végtelen szar érzéssel belém ágyazódva + itt van a legjobb barátnőm, akibe szerelmes vagyok, s egyszerűen tudom, hogy reménytelen ez az egész.

2001.II.13
Azt mondta számíthatok rá, s nem fog magamra hagyni. Mosolyogjak sokat és legyek boldog.
Kedvesebb velem, mint bárki más, akit eddig a "barátomnak" tekintettem. És azt mondja, hogy én vagyok a legjobb barátnője, ah néha úgy gondolom, hogy ez nem jó, mert félek, hogy egyszerűen nem lehetek elég jó neki.
Soha nem kegyetlenkedik velem, soha nem üvöltött még velem ok nélkül, vagy pusztán haragból. Mindig azt mondja aranyos vagyok.
Szóval röviden összegezve, túl kedves velem, s azt hiszem belé fogok szeretni. Ezt nem kéne, s egyébként is ez lehetetlenség, de valami ilyesmit érzek.

2002.IV.14
A lehető legegyszerűbb módon próbáltam vele közölni, s csak annyit mondtam: aishiteru.
És ezt azonnal megértette :). Megnyugtatott, hogy ezzel nincs semmi baj és nem utál, sőt, ha bármi van nyugodtan keressem meg és megbeszéljük, még mielőtt az őrületbe kergetem magamat.
Eltelt jópár nap azután, hogy ez történt. S nem jelentkezett, hosszú-hosszú napokig, azt hittem megőrülök. De aztán csak bejelentkezett.
Azt mondta nem értem meg a problémáját, hogy utál itt ülni a szaros PC előtt, hogy jobb dolga is akad, s hogy utál úgy tenni, mintha minden rendben lenne... elég fájdalmas volt mindezt tőle hallani.
Nem csak azért, mert ez egyértelművé teszi, hogy mostantól kevesebbet fogunk beszélgetni, hanem azért is, mert utálom őt így látni. Mindig azt kívánom bárcsak a hátra lévő életében boldog lenne, hogy el tudja felejteni a múltját, hogy bárcsak el tudnám venni a fájdalmát... De csak annyit mondtam neki, hogy annyit tudok tenni, hogy várok rá, várok míg úgy nem érzi kicsit jobban van.

2002.IX.13
Egyre kevesebbet beszélünk, egyre többet van offline. Küldött is üzentet, hogy nem nagyon van, esetleg MSN-en. Minden esetre küldjek e-mailt, azokat olvassa. És küldtem, tényleg küldtem, minden nap, de egyre se jött válasz, s ebbe egyre inkább beleszédültem. Aztán egyik nap jött egy furcsa e-mail tőle, amitől mégjobban kiborultam. Aztán az egyik ismerőse felhívta a figyelmemet arra, hogy ennyire nem bízom benne? Hogy nem bízok abban, hogy elmondaná, ha valami baj lenne, végtére is bestfriend. Tulajdonképpen én sem értem miért viselkedem így. Ez rendbe rakott egy pár napra, de tegnap szólt, hogy tulajdonképpen egésznap online van, meg megy a webcamje és kérjem el attól az ismerősétől a jelszót, mert vele szokott beszélgetni. Na erre kattant az agyam egy nagyot.


2003.X.19
Azt hiszem ez volt életem egyik legrémesebb élménye, hogy QP és a haverja nála voltak és folyamatosan rajtam élcelődtek. Azt hiszem ez volt a belé vetett bizalmam utolsó töréspontja. Hogy a pokolba tudták mindketten pontosan azt az egy szar chatlogot megtalálni az ő gépén? És miért nem avatkozott közbe, azt hiszem ez fájt a legjobban. Fordított szituációban nincs azaz isten, hogy ne léptem volna közbe ő érte. Talán tudatos volt ez az egész, jófejnek akart tűnni az előtt, akibe szerelmes. Már egyszer említettem, hogy kitűnő diplomáciai érzéke van, ő kapott egy pár felejthetetlen napot azzal, akibe reménytelenül szerelmes én pedig megbocsátok. Így utólag azt is mondhatnám, megérdemelte ezt a pár napnyi mennyországot. Utána kicsit hátba szúrták, s Qp sem jelentkezett nála soha többé.
A szerelem érzése is lassan kimosódik belőlem, realizálni kezdtem, hogy egy olyan emberbe lettem szerelmes, akiért bármit megtennék, de ő soha nem vállalna be egyetlen kétes kimenetelű szituációt sem az érdekemben, mert neki az sokkal fontosabb, hogy minden szituációt diplomatikusan oldjon meg másokkal, s hogy a végkövetkeztetés az legyen, hogy ő mennyire kedvesszeretnivaló.
 

2001.VIII.12
Az anyámról. A második eset igen rosszul érintette. Az a férfi csak ígérgetett neki, hogy értünk jön, hogy feleségül veszi anyámat. Hazudott, hazudik, szaralak. Utálom az embereket, főleg azokat, akik hazudnak.
Mi meg készen álltunk arra, hogy végleg ott hagyjuk a lakást. Két napig csak vártunk, s semmi nem történt. Apu pedig élt az alkalommal, hogy ott törje össze a lelkét, ahol tudja. Anya meg csak sírt és sírt.

2000.VII.5
Apu megváltozott, most rendes. Remélem soha nem lesz olyan, mint régen.

2000.VII.9
Apu mostanában egyre idegesebb velünk szemben. Remélem csak a front miatt. Ha újra a régi lesz én gyűlölni fogom és soha többé nem fogok megbízni benne.

2000.VIII.13
Már unom, hogy szinte mindenki lehülyéz. Apuról nem is beszélve. Nem változott. Legalábbis velünk szemben nem.

2001.VIII.12
Gyűlölöm az apámat, azt mondja szeret minket, de HAZUDIK, tudom, látom rajta, amikor  minket néz, látom a szemében, hogy nem szeret minket, hogy undorodva néz ránk. Annyira gyűlölöm!

2005.XII.22
Ma megint sokat gondolkodtam az apa fogalmán, meg úgy általában apámról. Húgom mesélte, hogy a "Szentasszony" elsírta magát neki. Természetesen apám miatt, a tökéletes férfi nem változott semmit, még mindig rohadás és olaj szaga van, s a lelkiterrorban tartás meg továbbra is megy nála.
Később húgomra is rájött az agonizálás, hogy most apu egyáltalán szeret-e minket, vagy sem. Mert ugye idegenek előtt mindig előadja a kedves apukát, de amint saját berkekben vagyunk, ott tapos meg ahol tud. Anyám azzal vígasztalta meg, hogy csak az apánk, meg hogy vannak hibái, de annak ellenére próbáljuk meg őt szeretni. Most komolyan, kit akar átvágni?
Én emlékszem a legjobban az összes szemétségére, hogy anyu hányszor sírt miatta, hogy hányszor alázott meg minket, hogy senkihez nem tud alkalmazkodni, s hogy önmagán kívül senki mást nem szeret, nem értékel. Na most egy ilyen, az nem apa.
Egyszer még régebben el akartam mondani, sőt el is mondtam neki, a fejéhez vágtam a sok szemétséget, megaláztatást, ami hirtelen előtört belőlem (valamin veszekedtek anyámmal a konyhában és én már nem bírtam szó nélkül). A végén zokogva ordítottam vele. Degdöbbent fejet vágott, azt hittem, azt hittem végre egyszer megérti, rádöbben, felfogja... de nem, utána fogta magát és egy kurva nagyot nevetett. A szemembe röhögött, majd megveregette a vállam és annyit mondott röhögve: Persze Orsikám, mindenről én tehetek, mi?
Ekkor döbbentem rá, hogy vannak emberek, akik soha nem fognak rádöbbeni a saját hülyeségeikre és akármilyen egyedül is maradnak, akárhányszor faképnél hagyják őket, soha de soha nem fogja magában keresni a hibát.
Kirakat apa nem kell nekem.

És most tegyünk egy kis időutazást. Hátha megtalálom, hogy hol vesztem el.

"Már biztos nem úgy fogalmazna, hogy olyan vagyok, mint a legkedvesebb kutyája, aki megérezte mindig milyen hangulatban van. Mindegy, az idő megteszi a dolgát, ha nem kellek, akkor úgy is elfelejtenek."