zseniális

hihetetlen, hogy pont ez nincs a csövön.

2001.VIII.12
Az anyámról. A második eset igen rosszul érintette. Az a férfi csak ígérgetett neki, hogy értünk jön, hogy feleségül veszi anyámat. Hazudott, hazudik, szaralak. Utálom az embereket, főleg azokat, akik hazudnak.
Mi meg készen álltunk arra, hogy végleg ott hagyjuk a lakást. Két napig csak vártunk, s semmi nem történt. Apu pedig élt az alkalommal, hogy ott törje össze a lelkét, ahol tudja. Anya meg csak sírt és sírt.

2000.VII.5
Apu megváltozott, most rendes. Remélem soha nem lesz olyan, mint régen.

2000.VII.9
Apu mostanában egyre idegesebb velünk szemben. Remélem csak a front miatt. Ha újra a régi lesz én gyűlölni fogom és soha többé nem fogok megbízni benne.

2000.VIII.13
Már unom, hogy szinte mindenki lehülyéz. Apuról nem is beszélve. Nem változott. Legalábbis velünk szemben nem.

2001.VIII.12
Gyűlölöm az apámat, azt mondja szeret minket, de HAZUDIK, tudom, látom rajta, amikor  minket néz, látom a szemében, hogy nem szeret minket, hogy undorodva néz ránk. Annyira gyűlölöm!

2005.XII.22
Ma megint sokat gondolkodtam az apa fogalmán, meg úgy általában apámról. Húgom mesélte, hogy a "Szentasszony" elsírta magát neki. Természetesen apám miatt, a tökéletes férfi nem változott semmit, még mindig rohadás és olaj szaga van, s a lelkiterrorban tartás meg továbbra is megy nála.
Később húgomra is rájött az agonizálás, hogy most apu egyáltalán szeret-e minket, vagy sem. Mert ugye idegenek előtt mindig előadja a kedves apukát, de amint saját berkekben vagyunk, ott tapos meg ahol tud. Anyám azzal vígasztalta meg, hogy csak az apánk, meg hogy vannak hibái, de annak ellenére próbáljuk meg őt szeretni. Most komolyan, kit akar átvágni?
Én emlékszem a legjobban az összes szemétségére, hogy anyu hányszor sírt miatta, hogy hányszor alázott meg minket, hogy senkihez nem tud alkalmazkodni, s hogy önmagán kívül senki mást nem szeret, nem értékel. Na most egy ilyen, az nem apa.
Egyszer még régebben el akartam mondani, sőt el is mondtam neki, a fejéhez vágtam a sok szemétséget, megaláztatást, ami hirtelen előtört belőlem (valamin veszekedtek anyámmal a konyhában és én már nem bírtam szó nélkül). A végén zokogva ordítottam vele. Degdöbbent fejet vágott, azt hittem, azt hittem végre egyszer megérti, rádöbben, felfogja... de nem, utána fogta magát és egy kurva nagyot nevetett. A szemembe röhögött, majd megveregette a vállam és annyit mondott röhögve: Persze Orsikám, mindenről én tehetek, mi?
Ekkor döbbentem rá, hogy vannak emberek, akik soha nem fognak rádöbbeni a saját hülyeségeikre és akármilyen egyedül is maradnak, akárhányszor faképnél hagyják őket, soha de soha nem fogja magában keresni a hibát.
Kirakat apa nem kell nekem.

És most tegyünk egy kis időutazást. Hátha megtalálom, hogy hol vesztem el.

Az abszint hihetetlenül jót tesz, főleg amióta nem tesznek bele fekete ürömöt. De a munkahelyi dolgok most nem tartoznak ide. A zöldgőzös gondolatmenetem lényege most éppen az, hogy az emberek mennyire függenek a szavaktól. Most éppenséggel a"szeretlek" szón töprengek. Vagyis kesergek, ugyan úgy mint ő, csak más indítékból. Először bevallom nekem volt lelkiismeret furdalásom, hogy mindig azt mondtam, hogy "Gyönyörű vagy", amikor egészen mást akartam mondani. De nem mondtam, mert ezzel is úgy voltam, hogy ez is egy íratlan szabály, hiszen megkért, hogy ne szeressek belé. Mégis rossz, mert nagyon sok féleképpen próbáltam vele éreztetni, s úgy tűnik nem maradt meg benne, vagy nem érezte. És amikor azt mondom, hogy félek, hogy elfelejtenek, soha nem attól félek, hogy elfelejtik a nevemet, vagy az e-mail címemet, hanem attól, hogy elfelejtik, hogy mi voltam és mit akartam jelenteni. Az én értelmezésemben, valami csak akkor igazán emlék, ha rajtam kívül valaki más is emlékszik ugyan arra, amire én. Ha nem, az olyan mintha nem is lett volna soha sem, csakis egy élénk képzelő erejű ember fantazmagóriája. És nem tudok erre mást mondani, csak azt, hogy ez nagyonnagyon szomorú.

"Már biztos nem úgy fogalmazna, hogy olyan vagyok, mint a legkedvesebb kutyája, aki megérezte mindig milyen hangulatban van. Mindegy, az idő megteszi a dolgát, ha nem kellek, akkor úgy is elfelejtenek."

értelme már megint nincs.

"Mindig lebilincselte a természettudomány módszere, de ennek a tudománynak rendes anyaga kicsinyes és jelentéktelen volt szemében. Így hát azzal kezdte, hogy magán végzett vivisectiót, s odajutott, hogy aztán másokra kerített sort. Egyedül az emberi életet tartotta arra érdemesnek, hogy búvárkodjanak benne. Ehhez mérve minden egyebet értéktelennek ítélt. Annyi bizonyos, hogy aki figyeli az életet a kín és kéj különös olvasztótégelyében, az nem viselhet arcán üveg álarcot, nem tarthatja magát távol a kénes gőzöktől, hogy meg ne zavarják agyát és vemhessé ne tegyék képzeletét szörnyeteg képzetekkel és torz álmokkal. Vannak olyan finom mérgek, melyeknek ha megismerjük tulajdonságukat, belebetegszünk. Vannak olyan különös betegségek, melyeken át kell mennünk, hogy megismerjük természetüket. És mégis milyen nagy jutalmat kapunk cserébe. Milyen csodálatossá válik előttünk az egész világ. Észlelni a szenvedély furcsa logikáját és az értelmes érzésekkel színezett életet, megfigyelni, hol találkoznak, és hol válnak el, milyen pontosan kerülnek ellentétbe, micsoda gyönyörűség van ebben. Mit törődünk azzal, hogy mennyibe kerül mindez? Sohase fizethetünk eleget egy élményért."