Az abszint hihetetlenül jót tesz, főleg amióta nem tesznek bele fekete ürömöt. De a munkahelyi dolgok most nem tartoznak ide. A zöldgőzös gondolatmenetem lényege most éppen az, hogy az emberek mennyire függenek a szavaktól. Most éppenséggel a"szeretlek" szón töprengek. Vagyis kesergek, ugyan úgy mint ő, csak más indítékból. Először bevallom nekem volt lelkiismeret furdalásom, hogy mindig azt mondtam, hogy "Gyönyörű vagy", amikor egészen mást akartam mondani. De nem mondtam, mert ezzel is úgy voltam, hogy ez is egy íratlan szabály, hiszen megkért, hogy ne szeressek belé. Mégis rossz, mert nagyon sok féleképpen próbáltam vele éreztetni, s úgy tűnik nem maradt meg benne, vagy nem érezte. És amikor azt mondom, hogy félek, hogy elfelejtenek, soha nem attól félek, hogy elfelejtik a nevemet, vagy az e-mail címemet, hanem attól, hogy elfelejtik, hogy mi voltam és mit akartam jelenteni. Az én értelmezésemben, valami csak akkor igazán emlék, ha rajtam kívül valaki más is emlékszik ugyan arra, amire én. Ha nem, az olyan mintha nem is lett volna soha sem, csakis egy élénk képzelő erejű ember fantazmagóriája. És nem tudok erre mást mondani, csak azt, hogy ez nagyonnagyon szomorú.