Anyám pár éve kezdett bele egy ilyen Pránanadi tanfolyamba, amit én megint csak felesleges pénzkidobásnak tartottam (és tartok is). Értelme biztos van, csak anyám pontosan olyan ember, aki nem szeret tudomást venni a saját problémájáról, helyette mindenáron másokon akar segíteni, mert nagyon a fejébe vette, hogy ő bizony egy gyógyító lélek... és így szerintem nem lehet.
Azért megvoltak a maga vicces mozzanatai, például, amikor tanult valami kézrátételes módszert, s tulajdonképpen végig kergetett minket a lakásban a kezeivel hadonászva, hogy ha fájt a fejünk, akkor ő majd jól meggyógyítja.
Aztán eljött az a korszak, amikor utaztatni tanult.
Amiben egyrészt nem hittem, másrészt tartom inkább irányított meditációnak, mint bármi másnak.
Régebben elég sokat szórakoztam "meditálással", ott volt pl az asztrál utazás, ami nagyon érdekelt, s a neten elég sok anyag található hozzá, hogy hogyan érdemes neki kezdeni. Persze soha nem sikerült, de egész érdekes állapotokat is sikerült vele elérni (aminek megint lett egy hátulütője, hogy gyakran kapok lidércnyomást), másrészt egy-egy ilyen gyakorlat végére, mind szellemileg, mind fizikailag annyira jól esően kifáradtam, hogy úgy aludtam utána, mint a tej, ez pedig teljesen kiváltotta nálam a füvezést.
Na szóval, addig nyaggatott minket, hogy beadtam a derekamat, kíváncsi voltam, hogy mit tud nálam elérni, mert ugyan az időutazásban nem hiszek, viszont nyitott vagyok a meditációra. Az eleje szokásos "képzelj el ezt-azt és mond el, hogy milyen" ilyen bemelegítő feladat, hogy átálljon az ember agya, aztán el kellett képzelni, hogy távolodok a Földtől, majd újra visszatérek és mondjam el, hogy mit látok. Na innentől kezdve volt kemény, mert ez már inkább egy féltudatos szabad asszociációs "játék", ahol a tudatalattit meg a tudatost valahogy összhangba kell hozni, hogy "értelme" is legyen. Röviden az én "történetem" az lett, hogy valami tehetősebb földbirtokos szülők egy szem fia vagyok, aki viszi tovább a birtokot, majd jön egy háború, minden odavész, elég, embertelen körülmények között kezdem újra egy új helyen, megaláztató szituációk végeláthatatlan sora után végre sikerül újra saját földet, birtokot és vagyont és elismerést magamnak tudnom.
Ez is elég szar volt, azszem 2 óra volt az egész "utaztatás", kicsit sokkolt is, hogy ez van bennem, s így kb nincs az a pénz, amiért újra neki kezdenék egy ilyennek.
Hallgatom ezt a számot, és arra gondolok, hogy most jó. Malcika ide kuporodott a karjaimba és úgy tesz mint egy kisgyerek, kapaszkodik, s kéri a puszikat, megnyugtató.
Persze ez is átmeneti, pár nap és vissza kell költöznöm, viszlát csönd, viszlát kedves magány. Pedig jól esik, hogy az van hűtőben, amit én vettem, azt eszem, amit én készítettem, senki nem kérdez és senki nem vár el, senki nem tölti belém a saját hülyeségét. Határozottan hiányzik az albérletesdi, csak még nem lehet, s ez kiábrándító.
"Kihullik
a hajam azoktól a dumáktól, hogy "örök szerelmet keresek", "hercegnőmmé
teszlek", meg hogy "nekem a belső a fontos, de ne legyél tehén és
legyen hosszú hajad", és had ne soroljam... Nyilván sokaknak
belegázolok a lelkébe, de könyörgöm, szálljunk már le a földre. Igen,
Te ott, aki fintorogva olvasod ezt, pont amiatt a dél-amerikai
szappanoperás gondolkodás miatt csőd a magánéleted. ;)"
