Najó kicsit kaparjuk össze magunkat, inkább fejfájás, mint értelmetlen sírógörcsöt kapni. Le kell szögezni, egyikük sem akarta, hogy ez legyen, vagy hogy így kelljen megélnem a dolgokat, meg hogy a maguk módján szerettek.
Múlt héten, de lehet van az már 2 hete is, unalmamban elolvastam a naplómat, mármint egy igazi naplót. Nagyjából 9 éve írok bele hellyel-közzel, de még soha nem olvastam vissza, mert valahogy úgy maradt meg bennem, hogy gyerekkori kis ostobaságok vannak benne. Háromszor tettem le, mert egyszerűen nem bírtam egyben elolvasni. Sokkolt, hogy minden le van írva, amitől és amiért parázok, s hogy a történteket, az esetek 80%-t töröltem az emlékezetemből. És ez egyszerűen sok most egy kicsit nekem, sok volt ez az utóbbi 2 hónap, meg még rá 9 év válogatott szarságai. És amennyire nem szeretnék foglalkozni ezekkel, annál erősebben tudatosul bennem, hogy bassza meg 23 éves vagyok, s már rohadtul nem babra megy a játék, ugyan úgy ahogy 9 éve sem szabadott volna, hogy minden mindegy legyen, mert egyszerűen meg fogja határozni a további történéseket is. Csak egyszerűen nem tudom, hogy hogyan. Itt van R, 2,5 év után is marja, hogy nem beszéltük meg, egyszer csak meglát egy buszmegállóban és kikívánkozik belőle. Jobb lett? Nem igazán, s szerintem neki sem. Vagy itt van B, akivel meg istentelenül meg akartam beszélni mindent, s hellyel-közzel sikerült is, de megint, jobb lett? Nem igazán, őt meg szétmarja a lelkiismeret. Egyszerűen frusztráló. Frusztráló ez a sok, nem kellett volna, vagy nagy felelőtlenség és rossz hely és idő. Egyszerűen kell, hogy valami több értelme legyen mindennek, mint ezek a negatív semmit mondó szavak.

Kijövök a fürdőből és azt látom szemben, hogy ott zokog egy hájas szerencsétlenség. És üvöltenék vele, hogy mi a jó büdös fasznak zokogsz, egy cseppnyi tartás sincs benned? Fasznak zokogsz már. De hiába. Kurvaélet.

2,5 év után is tökéletesen megérzi a tökéletes alkalmat és módját annak, hogy valami nagy igazságot mondjon ki. Bár ez a "azt hittem szeretlek" és a "te nem szerettél eléggé" után még talán nem kerül semmiféle logikai paradoxonba. "csupán rosszkor, rossz helyen voltunk."
Teljesen egyetértek, valahogy mindig rosszkor vagyok, rossz helyen. Csak már kezd egy kicsit elviselhetetlen lenni a lefutott körök száma. 

"Egyedül jöttem ebbe az életbe. Azt mondtam, megpróbálom. Nem jártam sikerrel, de adok magamnak még egy esélyt, amíg meg nem halok. Azt sem bánom, ha nem élem túl.

Ki volt az a rohadék, aki nekem adta ezt a testet, és mutatott nekem egy egyirányú utat anélkül, hogy engem valaha is megkérdezett volna, hogy akartam-e?

Kopogni a hátamon, hazudni nekem, kielégíteni engem, de miért?"

 

Alig várom a hétfő reggeli basztatásokat, óyes.