23. napja várok. Naphosszat csak arra a pillanatra gondolok, hiszen nem volt több az egész. Talán már el is feledtem. Mostanában mind messzebbre jutok. Hiába, az idő... Nem is értem, hogyan is történhetett. Akkor és ott, úgy ahogyan. Néha mintha ráébrednék, miért is adatott meg. De azok csak múló pillanatok, s utánuk mindig egészen rosszul vagyok. Fáj, mert igazán nem tudom, miért. Én voltam a szerencsés. Így kellett, hogy legyen. Igen, ha felidézem, ismét közelinek érzem. Nem, nem tudok szabadulni. Folyton csak kerget, eszelős játékot űz velem. Beleborzadok. Egyszerre szomjas, éhes, elalélt és kimért vagyok. Bár úgy érzem, lassan, de biztosan távolodok, mégis el-eljön néhanap. És amikor egyszerre ismét itt van... Halálra rémít... Mintha örökké itt kellene, hogy maradjon. Nem, én biztosan nem erre születtem, csakhát már nincs visszaút. Ami történt, megtörtént. El sem feledhetem...

Van itt egy hangulat, ami itt lóg a falak között és csüng az ember feje fölé. A Pogány Madonnán játszó fényekben, ami formát ad gömbölyded melleinek, s a fény ellentéteként árnyékba borítja arca egyik felét. A fejére borított fekete csipkekendő kontrasztban fehér és merev pucérságával azt suttogja: "Én vagyok a szent és a parázna". A mennyezetről lelógó szövetcseppek, mint félig elsírt vallomások, amit a rádióból szóló blues zsarolt ki. A faragott, díszes mennyezet, melyet a cigerattafüst szürkített meg, az oda nem illő fénytelen diszkógömbbel. És a megannyi rózsa, ami ott hervadozik és fonnyad össze barnára a pulton. Mintha mind valami nagyszerű pompára próbálna emlékeztetni, de csak szánalmas martaléka maradhatott meg az idő fogai között. Az idő, amely ott ég mindannyiunk ujjai között, testet ölt egy-egy mérgező füstfelhőben.

("Ha megnézed a klipet és hetero leszel, nem vállalom a felelősséget")

D: és magánál nincs ilyen picsahirtelen hangulatváltozás a hazaérkezés óta?
K: depresszióra gondol? de van. keményen.

Az ember lánya haza jön, s nem telik bele egy nap, s rájön, hogy ugyan abba a szarba érkezett vissza. Csak már azt is tudja, hogy van egy majdnem elérhetetlen hely, ahol ideálisak a körülmények, s ez megint csak iszonyat erővel sújt a tudatra.Beteg lettem, valószínűleg sok értelemben, de az ember az ilyesmit nem akarja elismerni, a meghűlést viszont már nehéz letagadni. Betegen ebben a szarban, vérző orr, láz, fejfájás... nem fájt így a fejem, mióta is? És adunk magunknak még egy pofont. 
Igen, játszom a hattyú halálát, túl jól sikerült magunkat bele élni a szerepbe, két napi bőgés után jön a kérdés: "Akarsz róla beszélni? Menjünk pszichológushoz? vagy nincs kedved eljönni a pránanadira, lehet jót tenne, bár tudom, hogy még a gondolattól is kiráz a hideg." 
Megoldom.
Nevetséges, az embernek nincs más választása, csak az agyturkász meg az ezoterikus kuruzslás? Hová lett a méltóság? Hová tűntem én?
Nem, megoldom, eddig is sikerült helyre rakni a dolgokat, csak idő kérdése megint.
Napokat foglalok emberekkel. 
"Mozogj!" 
Emlékek törnek utat maguknak, réges-régiek. A tó a csontváz szobrokkal, a birka trágya szaga, a zokniba ragadt bogáncs virágok, s a félelmetes piócák. A falu, a tengernyi sok kő, a kis ház. 
Vicces, az ember elvágyódik, s azon kapja magát, hogy a gyermekkori emlékeibe menekül.
Csak ne itt, ahol a halott idő pereg csak sebesen.