Van itt egy hangulat, ami itt lóg a falak között és csüng az ember feje fölé. A Pogány Madonnán játszó fényekben, ami formát ad gömbölyded melleinek, s a fény ellentéteként árnyékba borítja arca egyik felét. A fejére borított fekete csipkekendő kontrasztban fehér és merev pucérságával azt suttogja: "Én vagyok a szent és a parázna". A mennyezetről lelógó szövetcseppek, mint félig elsírt vallomások, amit a rádióból szóló blues zsarolt ki. A faragott, díszes mennyezet, melyet a cigerattafüst szürkített meg, az oda nem illő fénytelen diszkógömbbel. És a megannyi rózsa, ami ott hervadozik és fonnyad össze barnára a pulton. Mintha mind valami nagyszerű pompára próbálna emlékeztetni, de csak szánalmas martaléka maradhatott meg az idő fogai között. Az idő, amely ott ég mindannyiunk ujjai között, testet ölt egy-egy mérgező füstfelhőben.