23. napja várok. Naphosszat csak arra a pillanatra gondolok, hiszen nem volt több az egész. Talán már el is feledtem. Mostanában mind messzebbre jutok. Hiába, az idő... Nem is értem, hogyan is történhetett. Akkor és ott, úgy ahogyan. Néha mintha ráébrednék, miért is adatott meg. De azok csak múló pillanatok, s utánuk mindig egészen rosszul vagyok. Fáj, mert igazán nem tudom, miért. Én voltam a szerencsés. Így kellett, hogy legyen. Igen, ha felidézem, ismét közelinek érzem. Nem, nem tudok szabadulni. Folyton csak kerget, eszelős játékot űz velem. Beleborzadok. Egyszerre szomjas, éhes, elalélt és kimért vagyok. Bár úgy érzem, lassan, de biztosan távolodok, mégis el-eljön néhanap. És amikor egyszerre ismét itt van... Halálra rémít... Mintha örökké itt kellene, hogy maradjon. Nem, én biztosan nem erre születtem, csakhát már nincs visszaút. Ami történt, megtörtént. El sem feledhetem...