Az élet olyan lett, mintha sok évnyi inkubátoros és lélegeztetőgép-élet után hirtelen egy Placebo koncerten találnád magadat az első sorokban, s minden érzékszerved kimaxolva fogadja az élet ritmikus hömpölygéseit.



Néha azt érzed, hogy ez elképesztően félelmetes, de egyszerre annyira vonz, hogy bármi is történjék elébe mész, néha azt hiszed, hogy a föld morajlik és szét fog szaladni alattad a talaj, pedig csak a szíved kalapál teli érzéssel és a bőröd sikít, hogy vedd már észre letagadhatatlanul élsz, akárhogy is legyen, élsz és fogják a kezedet;

Ha végig gondolom, ez alatt a pár hónap alatt annyi minden történt velem, körülöttem, bennem, mint amennyi Berlin előtti időszakban 4 év alatt nem. 

Ja és tényleg voltam Placebo koncerten és élveztem!

Minden egyes szerelmünk tovább él bennünk és mozdulatainkban. 
Tudom, hogy úgy csókolom a nyakát, s úgy markolom a haját, s ölelem a testét, ahogy azelőtt velem tették más szerelmek. 
Egyszerre szomorú és bizarrul kéjes ennyi emlékkel a testedben és a fejedben szeretkezni. 

Az ember önmaga szöges ellentéteiből áll. Ez valahol egy olyan természetfeletti romantika, mint ahogy a Pi-ben lévő végtelen prímszámok egy tökéletes körré ölelik egymást egy láthatatlan dimenzióban.