Röpke másfél hónap és mehetek haza.
A döntés meghozása nagy dilemma volt. Az eredeti terv május eleje volt, de közbe jött pár dolog. Például a kollégénőm felmondott, a szülők pedig úgy érezték akkor itt az ideje, hogy velem keménykedjenek és rámutattak a szerződésünk azon pontjára, amit ők úgy értelmeztek, hogy a gondozóknak maximum 2 órányi szabadidőt kell biztosítani és szeretnék, ha ezentúl így dolgoznánk. Én pedig felhívtam a figyelmüket arra, hogy a szerződés az úgy szól, hogy “legalább két óra szabadidőt kell biztosítani, amit lehetőség szerint nem a gondozott ingatlanában töltünk el”. Így egy kicsit mégis másként hangzik az egész, viszonylag tök normálisan megvitattuk, hogy nem lófrálunk egész nap az utcán, de két óra arra elég, hogy elszaladok vásárolni és rohanok vissza. És megmondtam, hogy ilyen viszonyok között, tulajdonképpen létszükséglet, hogy meglegyen az a tudat, hogy ha akarok másnap kimehetek és nyugodtan megnézhetek egy filmet, vagy fényképezhetek, vagy kimehetek egyet a kínai negyedbe, mert imádom a helyet. Persze megállapodtunk, hogy ők rugalmasak, megértik, stb., de mégis megszűnt a másnapi nyugalom, eltűnt a szabadság gondolata. 
Ilyenkor az ember szó szerint átmegy állatba, kicentizi a jogait, a területét és merd azt megsérteni akár egy milliméterrel is, s máris támad.
Ez történt karácsonykor, nem volt biztosítva a két órányi pihenő időnk, se a normális váltónapok, mert ugye nagy családi esemény, díszbe vágva feszengtünk mindketten a gondozott mellett, s még a saját ételedet sem főzheted meg... és még pár egyéb és ehhez hasonló dolog, ami triviálisnak tűnhet, de én ettől egy hétig igen frusztrált és depressziós voltam, s minden este úgy mentem aludni, hogy pazar részletekkel ecsetelve fogalmaztam meg a felmondó levelemet fogcsíkorgatva mielőtt elaludtam volna.
Aztán valahogy csak legyőztem ez az undurító érzést, de közben megint történt 1-2 dolog, aminek a részleteivel senkit nem untatnék, a lényeg az lett, hogy egyszerűen azt vettem észre magamon, hogy ha teljesen lelohasztom magamat az edzőteremben, még akkor is tudok apró dolgokon egyik pillanatról a másikra idegbeteg lenni. Szóval arra jutottam, hogy pénzt az ember bármikor tud keresni, idegrendszere viszont csak egy van. 
Felmerült bennem a kérdés, hogy akkor itt keressek munkát, vagy otthon. Másfél hónapja olyan rémálmaim vannak, hogy vagy az apámmal veszek össze üvöltözve, hogy még mindig egy szakma nélküli hülye vagyok, vagy éppen valaki más olt szénné emiatt. Így számomra elég egyértelmű lett, hogy igen nagy szüksége van az önbecsülésemnek arra, hogy tovább tanuljak. Azonnal.
A választott szakma pedig a fogtechnika, amit itt egyszerűen nem tudok magamnak megengedni, s az otthoni képzés is a legrosszabb esetben 2 millió forintba fog kerülni, amit az itt összegyűjtött pénzből viszont ki tudok majd fizetni. Természetesen a biztonság kedvéért megnéztem, a fogtechnikus még mindig rajta van az új-zélandi bevándorlási hivatal “keresett” kategóriájában.

9 hónap “szobafogság” után meg igen csak természetes szükséglet, hogy saját albérletet szeretnék, ahova senki más magánélete nem vándorol be, csak az enyém.