Apám már a múlthéten hozott nekem pár dolgot a bringára, mert a biciklipumpámat lelopták a vázról, a kulacstartóm annak ellenére, h fémből volt eltört, amikor nagyobbra akartam venni, s a hátsó fékpofák szarul voltak beállítva. Kaptam mellé nyomásmérőt (a régi pumpám nyomásmérős volt >.>) meg az univerzális csavarhúzómhoz fejeket. Felraktam az új cuccokat, vettem magamnak egy kulacsot is, mert már nagyon hiányoltam a jelenlétét amikor, baszott meleg van és porzik minden. De amire mégis nagyon büszke vagyok az a hátsó fékpofák beállítása. Apám múltkor elmagyarázta, h hogy kell jól beállítani (a probléma az volt, hogy a fékpofák csak egy kisebb része érintekezett a felni külső szélével) és bár szenvedtem vele 20 percet, mert el-el mozdulgatott, de sikerült, tettem egy próbakört, s tényleg sokkal jobban fékez. Aztán vettem króm festéket és átfujtam azt a csúnya lila búkósisakot, klasszisokkal szebben néz ki, csak kell majd még pár réteget ráfújnom, aztán majd valami mintát is kitalálok rá kékkel. Holnap beszerzek egy atomstabil hátsó villogót, mert már a második megy strapára a bicajon (az első megadta magát egy útpatkáról való lejövet után, valahogy nem volt kedvem a kereszteződés közepén megállni és felvenni, a második először kontakthibás lett, majd leesett).

Ezt sikerült venni, szerintem kurva jó :)

 

 

 

Ma hitetlenkedtem egy kicsit. Amerikai 600kgos, jóléti társadalmas csaj jött be panaszkodni. Először kicsit bizonytalanul olvastam, hogy mit is akar írni tulajdonképpen, mert a site szó helyett folyamatosan a "sight " (látvány) a Supposed helyett pedig "apused" szót használta folyamatosan, ezek voltak a legfeltűnőbb hibák. Majd kijelentette, hogy nekem mindenben segítenem kell, majd besértődött amikor finoman közöltem neki, hogy nem pszichiáter vagyok, hanem technical support. Dehogy a supportnak mindenben segítenie kell... kb 10x elmodntam neki, hogy nem. Az amerikaik, ha nem nyalják ki a seggüket hihetetlen faszkalapok tudnak lenni, s a többségük nem tud értelmesen írni, de most tényleg nem hencegésből, hogy én így az angollal, úgy az angollal, de van, amikor a legtöbb nyelvtani alapvető szabályokat nem vesznek figyelembe. 

Majd egy kanadainak kellett step by step elmondanom, hogy mit vigyen magával, s mit csináljon, ha internet kávézóból akar regisztrálni. Kétszer. Hatalmas a sötétség odaát, nem mondom, hog ymi magyarok jobbak vagyunk bármiben is, de kérem mi hol vagyunk techológiailag fejlett, jóléti társadalom itt Európa keleti csücskében? 

5kor keltem, basszus áldottam önmagamat, h valamikor eszembe jutott beállítani a telefont ébresztőre. Reggel természetesen reflexszerűen kinyomtam, s majdnem tovább aludtam, amikor leesett, h bazz tekerni kell... nagy levegő felülök, dől az alkohol belőlem... na mondom remek, s végülis tök hamar elkészültem, biztonság kedvéért negyed órával előbb elindultam, a végén jól jött, mert a munkahelyemtől 2 utcányira sikerült eltévednem, s negyed órát tekergéltem ide-oda. Viszont kurva hamar kijózanódtam, s megint tök jól indult a nap.

Vettünk nagyonimádnivaló caterpillar cípőt, ami nem csak kényelmes, hanem tekerésre is kurvajó, mondjuk ennyi pénzért repülnie is kéne tudnia :). Aztán ott van az a szánalmasnak vélt bicósnadrág, ami kb úgy néz ki mint egy gatyó, amibe hatalmas szárnyasbetét varrtak... ó viszont isteni benne tekerni, trillalala. Már csak egy normális rövidnadrágot kéne találnom és akkor minden frankó lenne.

Ma megint sikerült éjszakai járattal haza jutnom, ami alapvetően nem az utcánk közelében rak le, s most kivételesen úgy döntöttem nincs kedvem haza sétálni, inkább haza futok. Furcsa mód valahogy a motoros balesetem jutott eszembe. Emlékszem ömlött a lábamból és a szájamból a vér, több mint valószínű már akkor széjjel ment a bokaszallagom, amikor kikecmeregtem a robogó alól, sőt a bal felső metszőfogamnak sem volt túl sok esélye a túlélésre... mégis egyetlen dolog járt az eszemben: az hogy még felvánszorogjak a 3ik emeletre, ahol laktunk régen, s tuti minden rendben lesz, csak addig jussak el. És furcsa mód megcsináltam, megtettem azt a párszáz métert a lépcsőházig, majd strapára ment bokaszallaggal fellépcsőztem a harmadik emeletre, még arra is emlékszem, h az utolsó 18 lépcsőt alig bírtam megtenni, s anyám falfehéren fogadott az ajtóban, amikor meglátott. Ahogy felértem szinte összerogytam az első ülőalkamatosságon, de addig a pontig sikerült tartanom magamat, pedig őszintén szólva semmi kilátás nem volt arra, hogy "otthon" jobb lesz, sőt nem is lett jobb, mert utána egyből kórházlátogatás lett a program.
Ebből az együgyű példázatból csak azt akartam kihozni, h néha sokkal jobb megszenvedni valamiért, aminek a "siker rátája" valószínűtlenebb, mint azt feltételeznénk, mert legalább az benne van, h "Én megtettem minden tőlem telhetőt", s később nincs miért hibáztatnunk magunkat, h "még ezt és azt megtehettem volna, h ...."