Ma megint sikerült éjszakai járattal haza jutnom, ami alapvetően nem az utcánk közelében rak le, s most kivételesen úgy döntöttem nincs kedvem haza sétálni, inkább haza futok. Furcsa mód valahogy a motoros balesetem jutott eszembe. Emlékszem ömlött a lábamból és a szájamból a vér, több mint valószínű már akkor széjjel ment a bokaszallagom, amikor kikecmeregtem a robogó alól, sőt a bal felső metszőfogamnak sem volt túl sok esélye a túlélésre... mégis egyetlen dolog járt az eszemben: az hogy még felvánszorogjak a 3ik emeletre, ahol laktunk régen, s tuti minden rendben lesz, csak addig jussak el. És furcsa mód megcsináltam, megtettem azt a párszáz métert a lépcsőházig, majd strapára ment bokaszallaggal fellépcsőztem a harmadik emeletre, még arra is emlékszem, h az utolsó 18 lépcsőt alig bírtam megtenni, s anyám falfehéren fogadott az ajtóban, amikor meglátott. Ahogy felértem szinte összerogytam az első ülőalkamatosságon, de addig a pontig sikerült tartanom magamat, pedig őszintén szólva semmi kilátás nem volt arra, hogy "otthon" jobb lesz, sőt nem is lett jobb, mert utána egyből kórházlátogatás lett a program.
Ebből az együgyű példázatból csak azt akartam kihozni, h néha sokkal jobb megszenvedni valamiért, aminek a "siker rátája" valószínűtlenebb, mint azt feltételeznénk, mert legalább az benne van, h "Én megtettem minden tőlem telhetőt", s később nincs miért hibáztatnunk magunkat, h "még ezt és azt megtehettem volna, h ...."