Szóval London van most, nem igazán néztem még körül, sőt tulajdonképpen a mai nap volt az első, hogy kimentem vásárolgatni, mert kellett venni flip-flopot.
Hogy mi az istent is csinálok itt?
Az előzmények ismertek, elegem lett és találtam egy hirdetést a neten, ami elsőre eléggé elbizonytalanítónak tűnt, de próba-cseresznye alapon belevágtam. A hirdetés nagyjából így hangzott: bentlakásos ápolókat keresnek angliában, heti 360-460 GBP/hét fizetéssel. A céget és a kapcsolat tartó embereket a tanultak szerint leellenőriztem, s úgy tűnt tényleg nem átvágás... persze az utolsó pillanatokig voltak kétségek, pl amikor bekérték az útlevelemet meg a személyimet (már visszakaptam).
Szóval volt egy tréningem, amin átmentem, amíg munkát nem kaptam ott lehettem ingyen, s huszadikán már ki is közvetítettek.
Nos sokan megkérdezték tőlem, hogy akarom-e ezt csinálni, meg felfogtam-e, hogy mit jelent beteg emberekkel foglalkozni?
A tényállásom ezzel kapcsolatban az volt, hogy pénz beszél, Anglia nem lehet olyan rossz, s nem akartam többet azzal foglalkozni, amivel az elmúlt 3-4 évben, viszont szerettem volna, hogy ha ténylegesen számít, súlya és jelentősége van annak, amit csinálok.
Mindenféle "tréning" és felkészítés és elmélet ellenére sokkoló volt a csütörtök délután.
Besétálok egy szobába, ahol egy harmincas nő fekszik, félig bepelenkázva, remegő végtagokkal és közben hörgő, torokhangon magyaráz. Erre nem lehet felkészülni, s őszintén szólva legszívesebben hanyatt-homlok menekültem volna és azt mondogattam, hogy én ezt nem fogom tudni végig csinálni. Ezért sem igazán írtam az elmúlt pár napban, mert ha arra gondoltam, hogy 1 éve ilyenkor tulajdonképpen csoportvezető voltam, magyar viszonylatokban bombasztikusan jó fizetéssel (és szerettem is csinálni a munkámat), illetve úgy véltem, hogy egy kapcsolat is kialakulóban volt, s határozottan úgy éreztem, hogy az élet nagyon kerek... ezzel szemben most meg semmi nem maradt ezekből, itt szenvedek egy nővel, akit nem értek, ráadásul nem is kedvel és szar minden.
De határozottan fejlődőképes vagyok ezen a téren, nem hagytam, hogy újra ez a szar érzés kerekedjen felül rajtam, felgyűrtem a mosolyt az arcomra és csináltam tovább, figyeltem, este jegyzeteket készítettem, a kolléganőm pedig megbecsült és a teamwork nevében nagyon sokat segített és magyarázott. "Aranyélet" mondja mindig, csak jól kell csinálni. Az eredmény az lett, hogy most már kezdem megérteni, hogy mit próbál mondani (elhörögni) és már nagyjából tudom, hogy mik a dilijei (az nagyon sok van) és ezt hogyan kell kezelni. A mai nap ma már úgy telt, hogy esetleg már én is megvagyok hívva a holnapi Latte programra (ezt nagyon ki kell érdemelni), s este azon röhögtünk a kolléganőmmel, hogy milyen vicces hóbortokkal próbált ma megszívatni minket.

Egy majdnem idevágó magyar remekmű (ezt valaki szerezze be nekem!):