Ma Hisztis kollégát váltottam, aki úgy kezdte, hogy unalmas műszak volt, majd hozzá tette, de hogy egyébként ő ezt és ezt másként csinálta volna helyettem, mert az ő fejét ezért és ezért már leüvöltötték. Mindezt nagyjából olyan hangsúllyal, mintha a világ legfontosabb dolgairól lenne szó. Én meg mondtam neki, hogy engem emiatt még nem baszogattak, s ha emiatt baszogatni akarnak, akkor felmondok. Ő meg húzta a vállát, hogy az ő felmondására se kell sokat várni.
Nagyjából nyílt titok, hogy fel fog mondani, mert a rendszergazdánk baromsága miatt az egyik főnök úgy leüvöltötte a fejét, hogy remegve és pulykavörös fejjel ült vissza dolgozni. Az ilyet senki nem érdemli meg, főleg, ha nem is baszott el semmit.
Mikor bejött kisfőnök (akivel immáron 3 éve dolgozom együtt a harmadik közös munkahelyünkön, s váltakozva vagyunk egymás főnökei, szép az élet), s vázoltam neki a váltás eseményeit, majd elő álltam azzal az elméletemmel, hogy Hisztis kollégának tulajdonképpen az a baja, hogy vele üvöltöznek. Te nem üvöltözöl velem, mert tudod, hogy nem csinálok hülyeséget, velünk nem üvöltöznek a főfőnökök, mert mi nem vagyunk a kis beidomított állatkáik, s neki tulajdonképpen ennyi a baja. Bántja az önérzetét és az igazság érzetét és ezért akar felmondani. Mi lenne, ha legközelebb egy mondva csinált okból fognád magad és leüvöltenéd a fejemet, de tényleg. Én meg majd megjátszom a mélyen megsértett és a sírásközelséget. De minél hangosabban, fent is hallják a főnökök is, s talán abba hagyják azt a jó szokásukat, hogy faszt retusálnak a szádba, amikor unatkoznak.

- De egy kis körmönfont szemét vagy. De jó az ötlet.
- Ugye, hogy ugye?
- Mi van, ha elröhögjük magunkat?
- Gondolj arra, hogy krumplit dugok a kipufogócsövedbe.
- Dugtak már fel a seggedbe krumplit?!
- Látod menni fog ez :)

Az élet szép és egyszerű, s szeretünk nagyon dolgozni.