67 éves lett és itt volt, mert anyámnak szüksége volt rá. Szüksége volt egy olyan emberre, aki 3 éves korában ott hagyta egy vasúti pályaudvaron, mert nem tudott vele mit kezdeni. Majd ugyan úgy kirakta őt a lakásából 20 év múlva, hogy nehogy oda szülje meg a húgomat, mert nem tudott volna mit kezdeni velünk.
Eltelt újabb 20 év és anyám jelentőség teljesen néz rám, hogy menjek be és köszönjek ennek az embernek, mert erre nevelt. Sunnyogva nézek vissza rá és már rajta van a számon, hogy "Baszhatod, hogy mire neveltél...", de magamra erőltetek egy széles mosolyt, s bemegyek a szobába.
"Szervusz kislányom, hagy nézzelek meg, gyere közelebb". Miközben engedelmeskedek és hagyom, hogy végig tapogassa az arcom, azon gondolkodom, hogy hogy is hívjam és mit mondjak. Régen mindenkinek volt neve. Nevek, amiket szerettem. Neki is, úgy hívtam, hogy Indiánmama, s emlékszem mindig úgy képzeltem el őt, mint egy távoli misztikus rokont, aki az indiánok között él és emiatt látjuk őt olyan nagyon ritkán.
Aztán, amikor nagyobbacska lettem megkérdeztem anyut, hogy ugyan miért is Indiánmama ő, miért hívtam el így? A magyarázat az volt, hogy az alatt a rövid idő alatt is míg nála laktunk, nem volt hajlandó lemondani a napi picsarészegségről, s mindig piros volt az arca és hangosan énekelt. Én meg mindig kérdezgettem őt, hogy miért énekel és miért piros az arca? Erre ő egyszer azt válaszolta, hogy azért, mert ő egy indián!