Nemrég átvettem magamban kinek mit köszönhetek.

A sort azt hiszem S-sel nyitnám, elég vegyes amit neki köszönhetek. Barátság érzése, őszinteség, szerelem, majd neki köszönhetem azt is, hogy milyen az, ha ezektől megfosztanak.

Aztán volt W, mellette megtanultam milyen az öncélúság, s hogy mennyire roppantul egyszerű mindent színlelni, egyszer amikor majdnem elfelejtettem a nevét úgy megörültem istenem, de aztán persze eszembe jutott. De végül is hála neki tudom, hogy mi nem vagyok.

És egyszer csak belépett buziságom hajnalán A, akinek máig hálás vagyok, pont jókor jött, ahhoz, hogy ne egy felületes bunkó legyek, máig az ideálom.

Meg kell, hogy említsem E-t is, aki valamikor a padtársam volt, s egyszer egy neki tett szívességért cserébe kaptam tőle egy puszit és egy ölelést. Talán elég hülyén hangzik, de az akkor egy eléggé nagy „élmény” volt számomra, már csak azért is, mert én alapvetően nem szeretek az emberekkel feleslegesen fizikailag érintkezni. Na szóval az volt az első olyan ölelés, amiről tudtam, hogy teljesen őszinte, egyszerű, hátsószándék nélküli gesztus.

Igazságtalanság lenne B-t nem meg említeni, azt hiszem ő az aki legrégebbről megmaradt barát, nem mondhatnám, hogy őszinte, s az együtt töltött idő olyan öncélú önfeledt hülyeségről szólt, ami tulajdonképpen mindkettőnk számára hasznos volt. Avagy a felelősség és következmény nélküli, olykor találkozunk barátság.

Jelenleg pedig tartok M-nél, aki azt hiszem az igazi emberi példaképem, persze ez így elég nyálasan hangzik, de eddig nemigen volt kire felnéznem a családomban, akiben mindent eltudtam volna fogadni, vagy akiben ennyi türelem lett volna.