Babits Mihály:

Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be fúrod:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szín a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

Az én tolamból:

A kolomp kong

Ki tud és ért, az tudja, hogy a világban élni nem, csak halni érdemes. S mily bölcs az ki mondja, boldog az ki tudatlan. Boldog tudatlanságban éltek ti, mint a barmok, s tápláljátok e szörnyű világ erőit, aminek súlya alatt majd sírtok, s nyögtök, s kérditek miért, miért ez a kín és fájdalom? De ti nem tudjátok, hogy a tudatlanságnak is meg van a maga ára, s azt később sós könny- és vércseppekkel fizetitek.

Mész előre, mint a barom, a pillanatnyi jónak élsz, s nem tudod, hogy ez így lett kitalálva a gazda hasznára. Ellenkezni nem mersz, miért? Azt nem tudod, csak mész előre a főkolompos után, kitűni nem akarsz, nem mersz! A rendszer jó, megvéd - gondolod – így van a tudatlanság langy ködével takar, s a leckéből nem tanulsz, hiába volt a fekete ing, a vörös hó és a horgas kereszt, de te csak óbégatsz nem tanulsz.

S te ifjú bárány, ki a gazda botjától erősödtél fekete foltjaid miatt, soha ne bánd, ami vagy, mert szemed nem üvegesen párás, mint a többi baromé, hanem dühös tűztől, az értelemtől és megértéstől ég! Te vagy az kire a többi oly csöppnyi fogékony, tanulékony jószág felnézhet, akiknek a szemében talán tüzed szikrája fészket találhat!

Sorsod előre megíratatott, hálát értelmedért ne várj, meghalsz, mint lázadó, a tökéletes társadalom ellenségeként, s elpattanó szikráidat, egytől egyig, utolsó csiráit is eltapossák, bízva feledésedben. S majd jön egy új gazda, ha már a vér és könny patakokban fakadzik, ígér jobbat, s szebbet, neved bekeretezteti, új kolompos vezeti a boldog marhát, új de már bejárt utakon, de a kolomp ugyan úgy szól, s a bot is marad.  

Annó egy komment rá:

Kicsit lágyulnod kéne. Nagyon keményen gondolkozol a világról egyelőre. Példa erre a versed és amit itt is idéztél. Ezt nem róvom fel, hiszen emlékszem, 16-18 évesen én is egészen más verseket irogattam, amiben így utólag felfedezem a fiatalság vadságát. De ez majd idővel biztosan jön nálad is...

Kommenttel kapcoslatos utúgondolataim:

Persze, öregkoromra majd megtörnek, örülök, mint  a kutya a farkának  a nyugdíj juttatásokank, meg hogy még a TB fizet azért, hogy az orvos megvizsgálhasson és  a nyugdíjam felét a zsebébe dugdosgathatom. Ha meg addig sem nyugszok, és többet tudok majd eme szép magyar világról, felkelek, lázadok, szítok, lecsuknak, felakasztanak és lelőnek.
Mint a tacskó, visszaugatok a nagynak, amíg tudok.
Kapják be, én nem lágyulok, amíg a dolgok nem változnak. Amúgy békéstermészetű ember vagyok, de ezt már én is kezdem kétségbe vonni.