Egy normális ember nem csinálja azt, amit én. Egy normális embert nem önti el valami gyermeki öröm, mert egész nap együtt alszol valakivel, pizzát esztek ebédre borral, s ébresztés gyanánt megcsikized a talpát, csak hogy az átbeszélt naphoz hozzá adhass még pár percet. A szombathoz nehéz ennél jobb receptet keresni.

A másik oldalon, meg nagyon csúnyán cserben hagyott emberek és még Tuszki is... a híváslistám nem fogadott része pedig látszólag végtelenre nyúlt, s  logikusan gondolva nekem most iszonyatosan kéne éreznem magamat. De nem vagyok logikus és nem érzem magamat iszonyatosan, sőt épp azt érzem, hogy a boldogság egy rózsaszín árnyalata telepedett fejemre, amiről azt gondoltam (ha nem is életem végéig) egy jó ideig bizonyosan nem fog megkörnyékezni. 

Próbálom magamat óvatosságra inteni, a lelkesedésem néha nem ismer reális határokat, s talán a tény maga, hogy ez megtörtént fontosabb, mint maga a történés és... és aztán megjelent Tuszki is, lekiismeretem egy részét egy öleléssel megmentve, s csak annyit tudtam gondolni, minden mégis így van jól.