Minap hajnalban történt egy baleset a bácsival, ami annyira megviselte, hogy utána nagyon marcangolta magát. A feleségének meg elege lett belőle, gondoltam mielőtt leszedi a fejét közbe lépek.
Furcsa volt magamat hallani, ahogy a bácsi felé tornyosulva azt mondom, hogy:
Megtörtént, ami megtörtént, tudjuk, hogy nem szándékos volt, s nincs is már baj ugye? Ez már a múlt, vége, nincs többé. De ha ezen marcangolod magadat, akkor ettől neked nem lesz jobb, nem fogsz tudni aludni, a feleséged sem és én sem, mert félek, hogy letépi a fejedet (feleség nyomatékosítja a szándékát egy hümmögéssel). És aztán mi van, ha megtörténik mégegyszer, azt is megoldjuk aztán megy minden tovább, csak engedd el ezt a dolgot.
Néha nem is tudom, h másnak jövök-e ki segíteni, vagy magamnak.
Másnap reggel úgy hozta a sors, hogy tisztázni kellett pár dolgot a síeléssel kapcsolatban. Lehet ideje volt, sok kép és elképzelt dolog van a fejemben K-t illetően, de próbálom tudatosan azt választani, ahogy gyerekként medvecsapdát állít a panellakásban. Nem a legmegfelelőbb hely egy erdei kalandra, bele lépett ő is, én is sajnos, de nem haltunk bele.
