Oh a Fülöp-szigetek, s a Japán Love Hotelek... de most nem ez jutott eszembe, hanem álmainkban vannak olyan helyek, amik vissza-vissza térnek, ahol már szinte otthonosan mozogsz.

Nekem az egyik ilyen a Fekete-hegy szőlőseiben van, az egyik domb tetején, úgy néz ki,  mint egy rég elhanyagolt borospince bejárata, s belépve szürke félhomály van, s minden egy barlangra emlékeztet, s tényleg, jobban körülnézve, egy elég bonyolult barlangrendszer egyik belépőszakaszáról van szó.

Mindig úgy rémlik, h valamikor nagyon kicsi koromban voltam itt először, valamelyik szüretelés alkalmával, álmomban meg többször mentünk ide, biciklivel felfedezni, életemért rohantam itt , illetve mintha már aranyat is találtam volna benne...

A mostani álmomban is benne volt, de nem tudom, hogyan kerültem oda... Megint a sci-fi vonalat erősítettem. Lementem a metró aluljáróba, s mire leértem a lépcsőn, valami überfasza kétszintes, pneumatikusan működő metrót találtam, ahol a szerelvények szintekre válnak szét és úgy veszik fel az utasokat, s majd utána egyesülnek, s haladnak tovább, mint egy MagLev. Közben sikerült valahogy ráakadnom Miróra meg az egyik kedves osztálytársamra, s olyan őszesek voltak. Ők mesélték el, hogy 20 éve eltűntem, azóta nem láttak. Kérdeztem Berlinről is, hogy vele mi van. Miró mondta, hogy hát az eltűnésem után férjhez ment, lett egy kislánya, Andrea... majd elvált a pasitól és élt tovább, néha becsajozott.

Aztán jött a találkozás Berlinnel, szép volt, karakteresebb arc, ősz tincsekkel tűzdelve, beszélgettünk, elmesélte az addigi életét, hogy most Marokkóban él, kérdezett, h nem-e emlékszem semmire, h hol voltam az elmúlt 20 évben,s arra jutottunk ki, hogy én voltam a legnagyobb szerelme, aztán szeretkeztünk.

End of Lovestory.