A tegnapi nap nevetséges projektje pandamacis sapka beszerzése (mert tetszik, és láttam pandakapucnis pulcsit is, instant love).
Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy lassan jön a hideg, az augusztusban vett nadrágom már övestül esik le rólam, a kedvenc adidas pulcsim is nagyjából kétszer akkora, mint én... szóval igen csak rászorulok a ruhatár bővítésre.
Bizonytalanul léptem be a boltokba, hogy most merre is menjek, női részleg vagy férfi részleg felé?

És még mielőtt kitérnék az átélt kálváriára, azt hiszem fontos lenne kitérni, egy megjegyzésre, amit még Berlin mondott egy beszélgetésünk alkalmával, s az nagyon megragadt fejemben: "... változott a testem". Ez azért lett érdekes nekem, mert nem azt mondta, hogy fogyott, vagy azt, hogy hízott, ahogy azt általában az emberek szokták. Innentől fogva kezdtem úgy gondolkodni erről, hogyha az ember változik (akár fizikailag, akár lelkiekben) ez azt is jelenti, hogy új igények jönnek létre és lesznek olyanok, amik elmúlnak, érvényüket vesztik, s a legjobb, amit ilyenkor önmagunkkal szemben tehetünk az az, hogy rájöjjünk mik is ezek az új igények.
Azt hiszem az elmúlt egy évben, de igazán intenzíven az utóbbi pár hónapban rajtam, bennem és körülöttem annyi minden megváltozott, hogy néha egész banális dolgokon kapom magamat: pl perceken keresztül nézem az arcomat, a kezemet vagy éppen a lábamat, hogy igen, ez most én vagyok.

Szóval Wimbledon Centre Court és próbálom kitalálni, hogy mi tetszik. Végül is az döntött, hogy van egy nagyon jó és nagyon szép fekete kabátom, s ahoz néztem valami hozzá illő nadrágot és pulóvert, mert a seggről lecsúszó deszkás nadrág miatt eléggé diszharmonikus volt a megjelenésem.
Sok-sok nézelődés után sikerült első látásra szerembe esnem egy teknősnyakú pamutpulcsiba, aztán találtam hozzá egy "színházba járós" fekete szövetnadrágot, amivel egész megbékéltem. Mentem tovább, hogy dejó, akkor már csak pandasapi és készen is vagyok mára, aztán pánikszerűen jött a felismerés, hogy oké, de ehhez nem megy a magas szárú fekete-fehér edzőcipő még véletlenül sem.
Újabb dilemma, életem első pár női cipellőjének beszerzése, amiből lett két újabb nadrág, mert hogy mi van, ha elönt az agyfrász és semmi kedvem nem lesz abban a cipőben kopogni az utcákon. Úgy három órányi próbálgatás után végre megtaláltam az összeillő darabokat, amikben nem éreztem magamat transzvesztitának és egy újabb órányi válogatás és bolti riasztó aktiválás után a megfelelő pandasapkát is sikerült megtalálnom magamnak.
Egyelőre konklúzió: pandasapi irtó cuki, s iszonyat nehéz "nőnek" lenni.