Megint sikerült egy elméleti tudást gyakorlatba átültetni.
Van ez a dolog, amit Eric Berne fogalmazott meg az Emberi játszmákban. Miszerint minden egyes játszma arra megy ki, hogy szeretetet kapjunk egy másik embertől. A szeretet formái lebontható egy másik ember elismerésében és a vele való testi érintkezésben. Érintkezés, mint ölelés, simogatás és a szex.
A decemberi, januári korszakot nehéz jellemezni, de azt hiszem az a megállapítás lenne a leghelytállóbb, ha azt mondom, hogy egy iszonyatos magányérzet lett úrrá rajtam. A leghelyesebb az lett volna, ha nem csinálok semmit és kifetrengem magamból. Utólag könnyű okosnak lenni. Helyette mit is csináltam? Alapvetően mindent, ami normális esetben ellenkezik a morálommal. A lényeg az volt, hogy akarjanak, befolyásolhassak, irányíthassak, hogy legyen mindig valaki, akivel elszórakozhatok így, vagy úgy. Jó érzéssel töltött el, hogy lám, az a nő, akinek elvileg nem vagyok az esete, kezemhez szelídül és remeg a lélegzete. Jó érzés volt, hogy vannak még nálam is naivabbak, s olyan szöveggel szedtem le lányokat a lábukról, amitől értelmes ember röhögőgörcsöt kap.
Jó érzés volt éjszaka egy másik embernek a teste melegét érezni, úgy ébredni, hogy nem a levegőt markolászom, az a megnyugtató érzés, hogy kapcsolódom és kontaktusban vagyok valakivel, s nem önmagam irrealitásaiban vagyok elveszve.

A következmények, mint mindig, lettek, vannak, most nem is ez a lényeg. Inkább a realizáció, hogy annak idején XY-okkal miért nem sikerültek a dolgok hosszútávon. Nem ismertem ezt az állapotot, s ennek természetét, így nem ismertem fel, azt hogy a másikban mi munkálkodik. Ezt is megértük. A többi meg időkérdése.