23
Valahogy úgy kezdődött a tegnap, hogy dejó megbeszéltük ezt a dolgot és
időben szólt és nem kell sírni, meg rossz dologra gondolni és szépen le
lehet zárni, s mindent lehet teljesen új alapokra helyezni. Jó volt
hazamenni, nem buszozni, s sétálni, otthon elnyúlni a kanapén és
szusszanni.
Aztán valahogy felébredtem, mert nem stimmelt valami. Valamit nem
fogtam fel, s újra elkezdtem mindent végig olvasni. Már nyugtáztam
magamban, hogy nem, nincs semmi, s már szememmel keresem a piros x-et,
hogy bezárjam, s ahogy felnézek elsiklik a szemem az egyik
mondatrészleten "a hónap legelején".
Stop. Stop. Stop.
Nem a hét elején. Hányadika is van ma, 21. Képes
volt hagyni, hogy 3 hétig... nem ez nem 3 hét lesz. Ha akkor már
megtörtént ez a konkrét kérdés, akkor már előbb kezdődött. Júli 27?
Amikor rám tört, hogy nagyon beszélni kéne, s írtam azt a szerencsétlen
sms-t, s hogy annyira a földhöz akartam vágni az egész készüléket,
amikor azt olvastam "hogymajdlegközelebb". Valahogy azt éreztem, hogy
ez nem a megszokott "majdmajd", inkább "sohamajd", de elnyomtam
magamban, hogy már megint csak bebeszélek magamnak minden hülyeséget.
Nem, ez már a rossz lelkiismeret jele, már előbb elkezdődött.
Júli 23. Amikor utoljára voltam nála. Alapvetően furcsa volt az a
nap, együtt aludtunk, vagyis együtt sziesztáztunk egyet, de nem is ez a
lényeg, hanem maga a gesztus. Azt hittem ez is egy olyan tabu dolog,
hogy mi nem alhatunk együtt soha, hirtelen nem is tudtam hova tenni.
Aztán besértődtem egy hülyeségen, vagyis utólag annak véltem. Nem
nagyon akarta, hogy megpusziljam a nyakát. És én persze nem értettem,
azt hittem félreérti az egészet, hogy azt hiszi, azt akarom. Persze én
értettem félre, én se akartam volna már a szamarat, ha újra meglátjuk a
kedves lovunkat. Aztán persze ki akart békíteni, s a végén csak
belekezdtünk a felnőttek játékába, de aztán leállított, fáradt és
álmost, ezt mondta. Ránéztem és iszonyat bűntudatom támadt, ahogy
néztem az arcát, úgy éreztem én most valami nagyon rosszat tettem neki
és nem értettem. Persze most már értem.
Újra előre forgattam az eseményeket. Most már egybe vágott, hogy
miért tűnt el, ha előkerült, akkor miért kért mindig bocsánatot, hogy
miért jutott mindig eszembe a felpofozós levél, hogy miért van
láthatatlan módban és miért nem tud beszélni velem, s hogy miért volt
egyre nehezebb visszanyomnom azt a rossz érzést.
Tegnap első ízben éreztem dühöt és gyűlöletet, s üvölteni
tudtam volna, hogy "Mi vagyok én???? Mi az isten vagyok én neked????".
Hogy már megint ez történik. Hogy hagyta, hogy itt tengjek a kibaszott
sok kérdőjellel egy majd teljes hónapot, magamat emésztve, mindenféle
kibaszott érzéssel. Hogy hazudott. Miért nem szólt, miért hagyta, hogy
hozzá nyúljak. Hisz tudja jól, hogy ez mennyire rossz mindenkinek. És örültem, hogy
végre egy konkrét érzés belém bújhatott és... és aztán olyan gyorsan el is múlt.
Mert ugyan mire lett volna jó? Írtam volna neki
egy e-mailt, hogy te szemét, kihasználtál, szemetesládáddá és
játékszereddé tettél, felélted a kedvességemet? Nem tudok ilyet
hazudni, megmondtam és úgy is gondoltam, amit adtam, szívesen adtam, s
nem vártam cserébe semmit, amit nem tudott adni, s mindig szívesen
hallgattam, bármiről is volt szó. Ugyan úgy tudtam, hogy csak szamár
voltam a legelső alkalomkor és utána is, de belementem, önként
vállaltam, mert be akartam bizonyítani valamit.
Nem tudom már mit, hogy vannak még jó dolgok? Hogy nem olyan rossz az
élet, hogy nem mindenki akar helyette dönteni magyarázat nélkül, hogy ő
igenis egy szerethető ember, s semmi rossz nincs benne, hogy szép elvei
vannak, hogy nem mindenki önző, nem mindenki bánt, s össze lehet őt rakni anélkül, hogy
utána összetörnék, s van még empátia is a világon?
És megint arra jutok, hogy ez is mind benne volt a pakliban, amit
akkor a padon felállítottam képzeletben, minden jó és minden rossz, ami
történt. Csak ezzel az eggyel nem akartam számolni, hogy nem szól
időben. És tulajdonképpen nem is ez a rossz, mert ez megint csak
felesleges önsajnáltatás lenne. Én hasonló helyzetben tudtam-e volna
szólni?
Azt hittem én próbálok felnőttebben gondolkodni, pedig egy
gyerek voltam végig mellette, s szépen kiszínezgettem a dolgokat, neki
is, magamnak is. Egy ilyen gyereknek nem lehet csak úgy megmondani
dolgokat.
Most próbálom összegezni magamban, hogy mi is történt valójában...
egyszerűen csúnyán belebuktam a saját elveimbe, ő pedig igazolni tudta a
sajátjait és a jövőképét és nekem is ezt kell elfogadnom. Talán ettől akart megvédeni.
Felfogtam. Nincs mit tenni, már nincs mit adni, nincs min mosolyogni. Már nem is kell. Nem tőlem. Megértettem.
Megpróbálta. Megpróbáltam.
Köszönöm.