23

Valahogy úgy kezdődött a tegnap, hogy dejó megbeszéltük ezt a dolgot és időben szólt és nem kell sírni, meg rossz dologra gondolni és szépen le lehet zárni, s mindent lehet teljesen új alapokra helyezni. Jó volt hazamenni, nem buszozni, s sétálni, otthon elnyúlni a kanapén és szusszanni.

Aztán valahogy felébredtem, mert nem stimmelt valami. Valamit nem fogtam fel, s újra elkezdtem mindent végig olvasni. Már nyugtáztam magamban, hogy nem, nincs semmi, s már szememmel keresem a piros x-et, hogy bezárjam, s ahogy felnézek elsiklik a szemem az egyik mondatrészleten "a hónap legelején".
Stop. Stop. Stop.
Nem a hét elején. Hányadika is van ma, 21. Képes volt hagyni, hogy 3 hétig... nem ez nem 3 hét lesz. Ha akkor már megtörtént ez a konkrét kérdés, akkor már előbb kezdődött. Júli 27? Amikor rám tört, hogy nagyon beszélni kéne, s írtam azt a szerencsétlen sms-t, s hogy annyira a földhöz akartam vágni az egész készüléket, amikor azt olvastam "hogymajdlegközelebb". Valahogy azt éreztem, hogy ez nem a megszokott "majdmajd", inkább "sohamajd", de elnyomtam magamban, hogy már megint csak bebeszélek magamnak minden hülyeséget. Nem, ez már a rossz lelkiismeret jele, már előbb elkezdődött.

Júli 23. Amikor utoljára voltam nála. Alapvetően furcsa volt az a nap, együtt aludtunk, vagyis együtt sziesztáztunk egyet, de nem is ez a lényeg, hanem maga a gesztus. Azt hittem ez is egy olyan tabu dolog, hogy mi nem alhatunk együtt soha, hirtelen nem is tudtam hova tenni. Aztán besértődtem egy hülyeségen, vagyis utólag annak véltem. Nem nagyon akarta, hogy megpusziljam a nyakát. És én persze nem értettem, azt hittem félreérti az egészet, hogy azt hiszi, azt akarom. Persze én értettem félre, én se akartam volna már a szamarat, ha újra meglátjuk a kedves lovunkat. Aztán persze ki akart békíteni, s a végén csak belekezdtünk a felnőttek játékába, de aztán leállított, fáradt és álmost, ezt mondta. Ránéztem és iszonyat bűntudatom támadt, ahogy néztem az arcát, úgy éreztem én most valami nagyon rosszat tettem neki és nem értettem. Persze most már értem.

Újra előre forgattam az eseményeket. Most már egybe vágott, hogy miért tűnt el, ha előkerült, akkor miért kért mindig bocsánatot, hogy miért jutott mindig eszembe a felpofozós levél, hogy miért van láthatatlan módban és miért nem tud beszélni velem, s hogy miért volt egyre nehezebb visszanyomnom azt a rossz érzést.


Tegnap első ízben éreztem dühöt és gyűlöletet, s üvölteni tudtam volna, hogy "Mi vagyok én???? Mi az isten vagyok én neked????". Hogy már megint ez történik. Hogy hagyta, hogy itt tengjek a kibaszott sok kérdőjellel egy majd teljes hónapot, magamat emésztve, mindenféle kibaszott érzéssel. Hogy hazudott. Miért nem szólt, miért hagyta, hogy hozzá nyúljak. Hisz tudja jól, hogy ez mennyire rossz mindenkinek. És örültem, hogy végre egy konkrét érzés belém bújhatott és... és aztán olyan gyorsan el is múlt.
Mert ugyan mire lett volna jó? Írtam volna neki egy e-mailt, hogy te szemét, kihasználtál, szemetesládáddá és játékszereddé tettél, felélted a kedvességemet? Nem tudok ilyet hazudni, megmondtam és úgy is gondoltam, amit adtam, szívesen adtam, s nem vártam cserébe semmit, amit nem tudott adni, s mindig szívesen hallgattam, bármiről is volt szó. Ugyan úgy tudtam, hogy csak szamár voltam a legelső alkalomkor és utána is, de belementem, önként vállaltam, mert be akartam bizonyítani valamit.
Nem tudom már mit, hogy vannak még jó dolgok? Hogy nem olyan rossz az élet, hogy nem mindenki akar helyette dönteni magyarázat nélkül, hogy ő igenis egy szerethető ember, s semmi rossz nincs benne, hogy szép elvei vannak, hogy nem mindenki önző, nem mindenki bánt, s össze lehet őt rakni anélkül, hogy utána összetörnék, s van még empátia is a világon?

És megint arra jutok, hogy ez is mind benne volt a pakliban, amit akkor a padon felállítottam képzeletben, minden jó és minden rossz, ami történt. Csak ezzel az eggyel nem akartam számolni, hogy nem szól időben. És tulajdonképpen nem is ez a rossz, mert ez megint csak felesleges önsajnáltatás lenne. Én hasonló helyzetben tudtam-e volna szólni?
Azt hittem én próbálok felnőttebben gondolkodni, pedig egy gyerek voltam végig mellette, s szépen kiszínezgettem a dolgokat, neki is, magamnak is. Egy ilyen gyereknek nem lehet csak úgy megmondani dolgokat.
Most próbálom összegezni magamban, hogy mi is történt valójában... egyszerűen csúnyán belebuktam a saját elveimbe, ő pedig igazolni tudta a sajátjait és a jövőképét és nekem is ezt kell elfogadnom. Talán ettől akart megvédeni.

Felfogtam. Nincs mit tenni, már nincs mit adni, nincs min mosolyogni. Már nem is kell. Nem tőlem. Megértettem.

Megpróbálta. Megpróbáltam.
Köszönöm.