Utólag visszagondolva mindig meglepődöm azon a mérhetetlen nyugalmon, ami a legrosszabb helyzetekben lesz úrrá rajtam. Mintha valaki nyomna egy OFF gombot az egomon.
A másodperc töredékére átcikázik az agyamon, hogy "De most nem nekem kéne sírnom? Őrjöngenem, szitkozódnom, könyörögnöm, ítélkeznem, kiborulnom?" Persze a választ  erre már rég megtanultam: nem, mert nem változtatna semmin.