Hol van az ugrás? Hol van a Mókus?

Ugorj Mókus

Oh Yeah

Nemrégiben találtam ezt az együttest, az egzotikumát az adta, hogy nem tudtam eldönteni az énekes nemét. Persze többszöri meghallgatás után a zene is egész belopta magát a fülembe.
Kicsit utána olvastam wikin, s nem meglepő, hogy úgy zavarba jöttem, hiszen az énekes FTM (female to male, avagy nőből lett férfi). Tök érdekes, bár ha én mennék át hasonlón biztos sünire vágatnám a hajamat és nem hagynám meg ilyennek. De ez már ízlések és pofonok (de egyébként ez is bejön). 


Oh yeah, oh yeah, I`ve fallen down
But I can get up Everyone in this fuckin` town
Can get their back up
Oh yeah you call yourself my friend
Your back is breaking
Why don`t we find out in the end
What`s for the taking

Ugyan mivé?

Ma, vagyis már sokszor eszembe jutott ez a gondolat, de most egész értelmes menet lett belőle és gondoltam gyorsan felhányom, amíg értelme van.

Sokszor felidéztem magamban, amit az Ő és G relációjáról mesélt, nem tudom pontosan visszaadni, de az volt a lényege, hogy ha felvázolná az életét egy időegyenesen, akkor látja önmagát és hogy előtte ott van G, hogy G tulajdonképpen az Ő jövőképe.

Persze, amikor először felvetette magában ezt, gondolom teljesen más volt a jelentés tartalma, mint amit most nekem ez az egész szimbolizál.
Főleg a múlthéten gondoltam sokat erre, hogy vajon az lesz-e a vége, mint ahogy köztük vége volt. Egyszer csak valaki megijed, vagy megijedünk és jön a csend. Az a megmagyarázhatatlan, kivárós, néha bizakodó, néha lemondó, lelket őrlő csend. S tudom, hogy egyre csak gyűlni fognak a kérdőjelek, ahogy nála is gyűltek éjszakáról éjszakára, hétről hétre, hónapról hónapra, amíg ki nem fakadt.
Minden idegszálam megfeszül ellene, nem, mi nem válhatunk el így, mi eddig mindent megbeszéltünk, meg a bögre, meg megígérte... és keresem a kifogásokat, de ott motoszkál bennem egy cinikus kis hang: "Miért szerinted ők nem-e voltak-e így, vagy különbül? Milyen alapon próbálom összehasonlítani a mi pár hónapos ismeretségünket, azzal, ami őket évekig összekötötte." És már nem is tudom mi esne rosszabbul, hogy mindennek ugyan úgy lesz vége, vagy a tudat, hogy Belőle is egy G lesz. Neki nem szabadna, Ő maradjon meg annak a szeretetéhes felnőttkópénak, s ne váljon belőle rideg felnőtt. Ahogy én sem akarok előbb Ő lenni, majd lassan ugyan úgy egy G-vé változni.
Keserű nevetésbe kezdenék néha, amikor előttem van ugyan úgy egy idegennek a levele, melyben ugyanazokat a kérdéseket teszem fel, amiket egyszer Ő nekem, s magamban keresem a szégyenteljes kifogást "kicsit jó nemegyedül". Vajon hányszor járta már meg ugyanazokat a köröket, amit velem is megjárt. Vajon mennyire sikerült már átitatnia a saját eszenciájával, hány olyan szokásom lett, amit tőle tanultam el, hány olyan érzésem lesz, mint ami neki van és volt, s akkor eljutunk az utolsó kegyetlen kérdéshez: Ugyan mivé?


Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy

Ritkán jutnak eszembe versrészletek, vagy idézetek, nagyon átvette a helyüket a mindenféle zene, s ha esetleg mégis, akkor már leginkább Achilles Dent versek vannak a fejemben. Most éppen böngészgettem, s egy régi kedvenc versem jutott eszembe Ady-tól. 

 A Halál Rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Csak azért is somoly

Mai nap is azzal telt, mint az összes többi szabadnapom. Vagyis rosszabb, amióta megvan a laptop, azóta erődömnek tekintem az ágyat és képernyőbámuláson, fekvésen kívül nem vagyok hajlandó mást csinálni. 

Ma sem volt tulajdonképpen másként, csak egy önmagamnak tett ígéretet szegtem meg, amit az elején nagyon röstelltem,  de már kínomban nem tudtam mást csinálni. Bele olvastam a lelkébe, vagyis annak egy archívumába, ami elérhető ezen a világhálónak nevezett valamin. És így leesett, de kb úgy, mint Thor kalapácsa. 

Örülök, hogy megtettem. Most már jobban értem, amitől fél, amiért ez meg az történt. De így be lehet kapni, én nem leszek az egyik Dejavu-ja sem, engem nem lehet csak úgy megtörni, megbántani, vagy elijeszteni.  Az én lelkem már rég nem"ne bánts virág", M. hosszú hónapjait is kibírtam, s itt vagyok, s tudtam mosolyogni, neki is sokat, és fogok is. Somolyogva fogom inni a reggeli kakaót a bögréjéből. Nem, nem tud áldozattá tenni, s ő sem teheti magát bűnössé magát miattam. 

Megyek is, rendet rakok, amit már napok... vagy talán hetek óta meg akartam tenni, és utána bekrémezem magamat, amit megint csak régóta nem volt kedvem tenni, s somolyogva fogok lefeküdni a radioblogját hallgatva, amíg el nem alszom. Pf. 

 

süti beállítások módosítása