Mai nap is azzal telt, mint az összes többi szabadnapom. Vagyis rosszabb, amióta megvan a laptop, azóta erődömnek tekintem az ágyat és képernyőbámuláson, fekvésen kívül nem vagyok hajlandó mást csinálni. 

Ma sem volt tulajdonképpen másként, csak egy önmagamnak tett ígéretet szegtem meg, amit az elején nagyon röstelltem,  de már kínomban nem tudtam mást csinálni. Bele olvastam a lelkébe, vagyis annak egy archívumába, ami elérhető ezen a világhálónak nevezett valamin. És így leesett, de kb úgy, mint Thor kalapácsa. 

Örülök, hogy megtettem. Most már jobban értem, amitől fél, amiért ez meg az történt. De így be lehet kapni, én nem leszek az egyik Dejavu-ja sem, engem nem lehet csak úgy megtörni, megbántani, vagy elijeszteni.  Az én lelkem már rég nem"ne bánts virág", M. hosszú hónapjait is kibírtam, s itt vagyok, s tudtam mosolyogni, neki is sokat, és fogok is. Somolyogva fogom inni a reggeli kakaót a bögréjéből. Nem, nem tud áldozattá tenni, s ő sem teheti magát bűnössé magát miattam. 

Megyek is, rendet rakok, amit már napok... vagy talán hetek óta meg akartam tenni, és utána bekrémezem magamat, amit megint csak régóta nem volt kedvem tenni, s somolyogva fogok lefeküdni a radioblogját hallgatva, amíg el nem alszom. Pf.