Ugyan mivé?
Ma, vagyis már sokszor eszembe jutott ez a gondolat, de most egész értelmes menet lett belőle és gondoltam gyorsan felhányom, amíg értelme van.
Sokszor felidéztem magamban, amit az Ő és G relációjáról mesélt, nem tudom pontosan visszaadni, de az volt a lényege, hogy ha felvázolná az életét egy időegyenesen, akkor látja önmagát és hogy előtte ott van G, hogy G tulajdonképpen az Ő jövőképe.
Persze, amikor először felvetette magában ezt, gondolom teljesen más volt a jelentés tartalma, mint amit most nekem ez az egész szimbolizál.
Főleg a múlthéten gondoltam sokat erre, hogy vajon az lesz-e a vége, mint ahogy köztük vége volt. Egyszer csak valaki megijed, vagy megijedünk és jön a csend. Az a megmagyarázhatatlan, kivárós, néha bizakodó, néha lemondó, lelket őrlő csend. S tudom, hogy egyre csak gyűlni fognak a kérdőjelek, ahogy nála is gyűltek éjszakáról éjszakára, hétről hétre, hónapról hónapra, amíg ki nem fakadt.
Minden idegszálam megfeszül ellene, nem, mi nem válhatunk el így, mi eddig mindent megbeszéltünk, meg a bögre, meg megígérte... és keresem a kifogásokat, de ott motoszkál bennem egy cinikus kis hang: "Miért szerinted ők nem-e voltak-e így, vagy különbül? Milyen alapon próbálom összehasonlítani a mi pár hónapos ismeretségünket, azzal, ami őket évekig összekötötte." És már nem is tudom mi esne rosszabbul, hogy mindennek ugyan úgy lesz vége, vagy a tudat, hogy Belőle is egy G lesz. Neki nem szabadna, Ő maradjon meg annak a szeretetéhes felnőttkópénak, s ne váljon belőle rideg felnőtt. Ahogy én sem akarok előbb Ő lenni, majd lassan ugyan úgy egy G-vé változni.
Keserű nevetésbe kezdenék néha, amikor előttem van ugyan úgy egy idegennek a levele, melyben ugyanazokat a kérdéseket teszem fel, amiket egyszer Ő nekem, s magamban keresem a szégyenteljes kifogást "kicsit jó nemegyedül". Vajon hányszor járta már meg ugyanazokat a köröket, amit velem is megjárt. Vajon mennyire sikerült már átitatnia a saját eszenciájával, hány olyan szokásom lett, amit tőle tanultam el, hány olyan érzésem lesz, mint ami neki van és volt, s akkor eljutunk az utolsó kegyetlen kérdéshez: Ugyan mivé?
Sokszor felidéztem magamban, amit az Ő és G relációjáról mesélt, nem tudom pontosan visszaadni, de az volt a lényege, hogy ha felvázolná az életét egy időegyenesen, akkor látja önmagát és hogy előtte ott van G, hogy G tulajdonképpen az Ő jövőképe.
Persze, amikor először felvetette magában ezt, gondolom teljesen más volt a jelentés tartalma, mint amit most nekem ez az egész szimbolizál.
Főleg a múlthéten gondoltam sokat erre, hogy vajon az lesz-e a vége, mint ahogy köztük vége volt. Egyszer csak valaki megijed, vagy megijedünk és jön a csend. Az a megmagyarázhatatlan, kivárós, néha bizakodó, néha lemondó, lelket őrlő csend. S tudom, hogy egyre csak gyűlni fognak a kérdőjelek, ahogy nála is gyűltek éjszakáról éjszakára, hétről hétre, hónapról hónapra, amíg ki nem fakadt.
Minden idegszálam megfeszül ellene, nem, mi nem válhatunk el így, mi eddig mindent megbeszéltünk, meg a bögre, meg megígérte... és keresem a kifogásokat, de ott motoszkál bennem egy cinikus kis hang: "Miért szerinted ők nem-e voltak-e így, vagy különbül? Milyen alapon próbálom összehasonlítani a mi pár hónapos ismeretségünket, azzal, ami őket évekig összekötötte." És már nem is tudom mi esne rosszabbul, hogy mindennek ugyan úgy lesz vége, vagy a tudat, hogy Belőle is egy G lesz. Neki nem szabadna, Ő maradjon meg annak a szeretetéhes felnőttkópénak, s ne váljon belőle rideg felnőtt. Ahogy én sem akarok előbb Ő lenni, majd lassan ugyan úgy egy G-vé változni.
Keserű nevetésbe kezdenék néha, amikor előttem van ugyan úgy egy idegennek a levele, melyben ugyanazokat a kérdéseket teszem fel, amiket egyszer Ő nekem, s magamban keresem a szégyenteljes kifogást "kicsit jó nemegyedül". Vajon hányszor járta már meg ugyanazokat a köröket, amit velem is megjárt. Vajon mennyire sikerült már átitatnia a saját eszenciájával, hány olyan szokásom lett, amit tőle tanultam el, hány olyan érzésem lesz, mint ami neki van és volt, s akkor eljutunk az utolsó kegyetlen kérdéshez: Ugyan mivé?
