Anyám megkérdezte, hogy jó kedvem van-e? Ez mindig gyanút ébreszt bennem, mert valahogy az jön át, hogy méricskél fejben, hogy mekkora pusztítást ereszthet rá a kedvemre.
Figyelem, hogy mit csinál; áll a szoba közepén és körbe nézeget, majd hoz egy mérőszalagot és mér.  Majd fogja a fotelt és a húgom íróasztalának helyére tolja. Most konstatálom magamban, hogy tényleg, már az sincs ott. "Átrendezed a szobát?" - kérdeztem tőle, ő meg óvatosan bólogat a fejével. "Majd így jobb lesz."
Emlékszem az összes ilyen alkalomkor hiszti rohamban törtem ki, hogy megint elvesznek a dolgok helyei, s hogy én nem akarom, hogy bármit is változtasson azon, amit én már megszoktam. Most csak a vállam húzom, s azt mondom "Rendezgess". Pár napja lefekvés előtt körbe néztem a szobában, hogy van-e olyan bútor még itt, ami a régi gyerekszobánkban is állt. Nem mintha lenne különösebb fontossága, csak érdekelt. Arra jutottam, hogy az egyetlen dolog, ami akkor és most is létezik, azaz ágyamnak a matraca, ami fent van a galérián.
Aztán az is mindegy, hogy épp miként forgatja össze a szobát, továbbra is zsúfolt és sötét lesz, naplemente nélkül. Csak annyi történik majd, hogy megint rossz helyen keresem majd a dolgokat.