Sajnos muszáj volt ezt most meglépni, mert egyszerűen kezdtem bele esni egy olyan gondolatciklusba, ami már azt is kezdte megrohasztani, amiben mindig is biztos voltam, hogy jó volt.
Nehéz megtisztulni, mert nem elég, hogy az emberben a gondolatok nem egy konkrét mondat formájában van, hanem érzés és emlékfoszlányok összetapadása egy-egy szóval. És nagyjából ott tartok, hogy minden ilyen gondolatot ezerszer átrágok, hogy megtaláljam, megértsem, hogy miben gyökerezik, mi a magja és hogy hamis vagy sem.

Annyira lehetetlen ez az egész szituáció, néha tragikomédiának érzem. Valahol ott ronthattuk el, hogy elkezdtünk figyelni a másikra, hogy ne bántsuk meg egymást, hogy "jó legyen". És ez, ezt eredményezte. Én nem tudtam neki elmondani, hogy mennyire tele lettem rossz érzésekkel és fáj valami. Mindig is úgy éreztem, hogy neki mindig minden sokkal rosszabb, s ha ezeket kiadom, akkor csak lelkiismeret furdalást okozok neki, ami könnyen átfordulhat érzelmi zsarolásba, vádaskodásba, veszekedésbe. .. és ezeket a dolgokat nagyon távol akartam tartani magamtól. Ő pedig mindig arra törekedett, hogy úgy tudja megoldani, vagy alakítani a dolgokat, hogy jó legyen. Most eszembe jutott a tésztás eset, azt hiszem ez egy meghatározó pont volt. Talán akkor látta meg bennem az egyik nagy félszt, s akkor mondta, talán csak magának, hogy "ezt nem kellett volna", s azóta azt hiszem nagyon ügyelt arra, hogy ne hozza ki, ne erősítse bennem.

És próbálom óvatosan megint átgondolni a szavait és hogy mi történt. Azt akarta, hogy jó legyen. Hogy jól oldja meg az otthoni dolgokat, hogy jó legyen nekem, s hogy jó legyen neki is, s G-nek is. És erre tényleg nincs megoldás, ennyire sok, természetében ellentétes dolgot, főleg egyszerre, nem lehet úgy megoldani, hogy mindenkinek jó legyen. És nézem az órát... ezt az egy kis bekezdést 1,5 órámba tellett végig gondolni, leírni, s közben megannyiszor elsírtam magamat. Annyira sok minden benne van, sok emlék, sok érzés, túl sok.