Hosszú sétám közben, az általánostól eltérően, egy gondolat igen megragadott. A semmi. Az ember először meghökken rajta, hogy ugyan mi van benne, hisz jelentése első hallásra jelentéktelen. Pedig nagyon sok mindent takar ez az ártalmatlan szó. Elsősorban egy keleti bölcsesség jutott az eszembe, amelynek lényege az volt, hogy a tökéletességet akkor érted el, amikor nem tudnak neked ártani semmivel sem. Gondoljunk csak bele, mekkora erő az, ha nincs mi amit el lehetne venni, semmi amivel meg lehetne zsarolni, s senki aki befolyásolhat, megtörhet. Az ilyen ember mindenre képes. Semmi lenni szinte olyan, mintha minden lehetnél. Mint a világűr, ami anyagtalan, meghatározhatatlan, végtelen, s mégis mindent átölel és magában hordoz. Minél tovább boncolgattam a kérdést, annál jobban részegedtem tőle, vágytam erre az erőre. Mi lehetne annál nagyobb teljesítmény, mint az hogy a genetikai programmal ellentétesen nem valami, hanem a semmit tűzöm ki életcélnak. Aznap úgy hozta a sors, hogy találkoztam gondolatom képmásával. Akkor megijedtem tőle, megismertem a természetét, ahogy lassan mellkasomra ült, s szorongatott, nevetve rámutatott, s szívemből szaggatott egy kedves darabot. Abban a pillanatban rájöttem nem mindenkinek való ez, hatalmas árat kell fizetni érte, s a végén lehet, hogy csak adósság marad.