A nap gondolkodó ciklusa viszonlyag későn kezdődött, órára pontosan tudom, mert épp a "A Pillanat Zsarnoksága" c. könyvet olvastam (erősen ajánlott) és eszembe jutott, amit még Miróval beszéltünk hétvégén. Az "eszembe jutott" is rossz kifejezés, mert bennem keringett tulajdonképpen azóta, amióta elhangzott ez a kis párbeszéd. Szóval 21:39 volt, mert letettem a könyvet és ránéztem az órára. És hömpölygött mindaddig, amíg említésre nem került Szécsi Pál, amiről eszembe jutott egy rémszörny szám, aminek a címét elfelejtettem, s kényszerű hajlamom van ilyenkor utána kutatkodni, hogy mi is volt az. Ennek pedig egyetlen módja az, hogy igenis ki kell nyitnom a chatlogot, s persze ilyenkor nem tudom megállni, hogy ne kezdjem az elejétől olvasni az egészet.
Az életnek jó érzéke van az iróniához, valahogy így összegezhetném az újra olvasási élményt.

Legutoljára azt mondtam neki, hogy úgy érzem vannak még kérdések, meg megbeszélni valók, csak nem most, mert most csak kikészítenénk egymást. Tulajdonképpen egyetlen egy igazán fontos kérdés nem tisztázódott: Van-e még szükségünk egymásra, tudunk bármit is nyújtani egymásnak? A kérdés alapvetően engem rémít meg a legjobban, de abszolút létjogosultsággal bír.

Emlékszem még ő mondta egyszer, hogy mindenki csak eszköz a másiknak, én meg mondtam neki, hogy tisztában vagyok vele, s megmutattam neki ezt a régi bejegyzést.

Tulajdonképpen Miróval is ezt beszéltük újra, hazafele menet, amikor ezt mondta:
- Még mindig elgondolkodtatjuk egymást, s ez jó. Ez azt jelenti még van dolgunk egymással, még működik az adok-kapok. Egyszer majd nem lesz mit, ami nem feltétlenül jelent rosszat, csak annyit, hogy már mindent oda adtunk magunkból a másiknak, amit lehetett.

Ja és hogy mi volt az a rémszörny szám? ehehe... ólmot.