Az élet egy sóhajjal kezdődött

"Zümmög a széntelep, hunyorog a testben, alszom és alszom és álmodom egyre..."

Minden színesebb. 

Végtelen kreatív- és teremtőenergia hunyorog mindannyiunkban. Elengedem magamat, már nem érdekel mit gondolhatnak az emberek a testemről, a ritmusérzékemről, hogy merev-e a vállam vagy sem. Lassan beszivárog a zene ritmusa, lehunyom a szemem és már itt sem vagyok. Hiperugrok az űrbe, gyorsabb vagyok, mint egy üstökös, a Vénuszon bámulom a napfelkeltét, majd tovább ugrok, sürget, sürget valami, hogy végre értsem meg. 

Hogy tobzódik és szökik az idő! Most már látom, minden élet az univerzum egy-egy vággyal teli sóhaja.

Fel is írom a falra: "Az élet egy sóhajjal kezdődött!"

Megszületik az idő és az anyag és végig száguld a semmiben, teret adva a létezésnek.... majd ahogy a tüdő is megtelik, maga mögött tudva minden kémiai reakciót, elereszti tartalmát és átadja magát újra a semminek. Az élet amolyan Schrödinger-jelenség, mindig is volt és soha sem létezett.
Innen nézve, igazán vicces, mennyi dolog van, amivel gyötörjük magunkat értelmetlenül, s mennyire kevés időt szentelünk annak, hogy jókat lélegezzünk, mielőtt az utolsót is kifújjuk. Revolte, revolte barátaim!

Hát így történt.

Valami olyasmivel kezdődött, hogy megérintettem a kezét, vagy összeért az alkarunk, annyira jó és természetes érzés volt. Kapcsolódni egy másik emberhez.

Következő snitt, hogy valami falnál állunk, mosolygunk, nagyon örül, én is örülök, a kezembe fogom az arcát, szegény szét van izzadva, nagyon mosolyog a szeme, tudom, hogy az enyém is, s akkor lelassul az idő, ahogy közelebb hajolok hozzá.... Magától értetődőnek tűnt az egész, semmi félelem, semmi úristenmeghalok, egyszerűen, mintha egyik pillanatnak a természetes következménye lett volna az, hogy meg akarom csókolni.

indigoblue4.jpgÖrül a szeme, ez belém ívódik, mint Mona Lisa mosolya az emberiség emlékezetébe. Még mindig-mindig-mindig.... aztán lecsukódik a szempillája és elfordítja a fejét.
Nem.
Nincs ezzel semmi baj, láttam, hogy örült a szándéknak, de végül is; nem.
Nem tudom, hogy honnan jött ez az egész, mintha egy titok szökött volna ki belőlem, magamat is igen csak meglepve.

Talán megszabadultam egy régen nyomasztó érzéstől abban az intim pillanatban... hogy elengedtem valamit, valamit, valamit... ami régóta fájt.

Azt éreztem, életemben először, hogy teljesen természetes valakit megkívánni, ezt kifejezni, hogy ez nem "bűn" és nem csak akkor lehet ilyet, ha biztos vagy benne, hogy a másik is így érez.

Hihetetlen milyen faszságokkal tudom terhelni magamat. De tényleg.
Snitt.
Nem tudom, hogy mi történt, ez is csak képekben maradt meg: van egy szövegbuborék a fejem felett, azt írja: "Nincs semmi baj, ez csak a drog!" - és közben nem értek egyet magammal.
Snitt.
Kezet mosok egy WC-ben és azt kérdezem: "Ugye nem történt semmi olyasmi kettőnk között, amiről beszélni kéne? Rendben vagyunk, ugye?"
Snitt.
Paranoiás lettem, s mint egy mérgezett egér szaladgáltam körbe egy aranyhal emlékezőképességével. 
Mindenkitől meg akarom kérdezni, hogy megcsókoltam-e a Lányt? És hogy most mit csináljak? De ez egy titok! Most akkor kérdeztem egyáltalán valamit, vagy csak gondolkodom? Bántottam valakit, miért van bűntudatom? Mindjárt kettészakadok, de igyekszem megjegyezni magamat, ez még jól jöhet későbbi referencia pontnak a lélekvesztőmben.

Utólag visszagondolva, ez nem is paranoia, hanem _ez_ a kiábrándító lételemem: mindig minden egy morális-fatális-dilemmává alakul a fejemben. De a biztonság kedvéért spurit többet nem kérek. A keresztény feleimnek meg köszönöm a ránk leselkedő pokol lidércnyomását, ami titkon bekúszik minden döntésem mögé. Szeressük egymást testvéreim, rövid az élet, csak egy sóhaj az egész...

universe.jpg
Snitt.

Ott ülök magamban és mozdulni sem tudok, nem tudom, hogy ez most akarat-e, vagy szabadság, így inkább kivárom a végét. Mindjárt felrobbanok, majd a következő pillanatban a saját ürességem akar magába szívni és összeroppantani, egy végtelenül fárasztó ciklusba estem. Egy pillanatra magával ragad az érzés, hogy jó lenne elengedni, valamelyik történjen meg, vagy robbanjak fel, vagy roppanjak össze, de így nem lehet létezni, állandóan harcolni két véglet között, elegem van. Elengedem.
Biztos pocsékul néztem ki. Átölelnek, majdnem elbőgöm magamat, azt hittem senki nem téved ide a nem&lét kietlen eseményhorizontjára. A nevemet hallom és sóhajok cirógatják a nyakamat. Lassan felveszem a ritmusát és visszacsúszok a jelenbe.
Nem kell állandóan harcolni, döbbenek rá.
Szeressük egymást testvéreim, rövid az élet, csak egy sóhaj az egész!