Most mindenki próbálja szépen rendbe tenni az érzéseit. 
Berlin még mindig nem tudja ki iránt, mit érez tulajdonképen. Én azon vagyok, hogy a ki tudja mennyi idő van még hátrából a lehető legértelmesebben jöjjünk ki, színház, mozi, kirándulás, persze nem minden összetervezve, hanem elsőbbséget élvez a spontaneitás. Mindeközben próbálok egy normális öntudatot felépíteni, amelyik nem fossa szanaszét magát arra a gondolatra, hogyha Berlin esetleg elhagyna, akkor sincs a világnak vége, hanem mennek szépen tovább a dolgok, s ez teljes mértékben túlélhető, sőt ennél még akár jobb is lehet (haha...).
Az egyetlen dolog, amely teljes mértékben megtagad mindenféle rációt és önmérsékelést, az a becses nemi szervem. Berlinnek már szóltam, h ezt a dolgot kezelje önálló jelenségként, mert saját öntudatára ébredt és borzasztó mértéktelenséggel követelődzik. Ezt eddig zokszó nélkül tűrte és vetette magát alá ennek az ösztöni dolognak, nem kis lelkesedéssel.

Kicsit olyan, mint a vihar előtti csend. Pont ahogy Berlin szokta énekelgetni:

Párfűmös forró este van, 
A boldogság is festve van, 
Remegve peng benjo gitár, 
És nem tudom reám mi vár.

A háttérben pedig valahol egy teljesen láthatatlan szívek háborúja zajlik, hírszerzéssel, burkolt zsarolásokkal, trükkökkel, stratégiai beavatkozásokkal mindkét várományos Szívhercegnő részéről, hogy megnyerje a berlini Ászt. Ez azért nem semmi. Bámulatos.

Alapvetően senkire nem tudok túlzottan haragudni (magamat is beleszámítva), mindenkit az önzés egyetemes ösztöne hajt.