Volt egy pincém, eldugott és kísérteties, határozott, de mégsem konkrét. Futóhomokon hatalmas, robusztus vasszerkezet, folyosói mindig félhomályban. Gyerekkorom óta szívesen elidőzgettem benne, miden kis kamrája egy-egy hihetetlen dolgot rejtegetett. Egyikben a sivatag közepén találtam magamat, melyben homokvihar dúlt. Minden egyes homokszem mintha különcségéért küzdött volna a masszában, mintha attól féltek volna, hogy együtt a rengetegben elveszítik önálló jelentésüket. Nincsen én, te vagy ő, csak a mi.
Tovább menve újabb kamrákat fedeztem fel a vaskos reteszek mögött, néhányuk kinyitása komoly erőlködésbe és időbe tellett, de mindig tudni akartam mi rejtőzködik a következő vaskos ajtó mögött. Hol szomorú szerelmeseket láttam, van ahol az emberiség legkegyetlenebb tetteinek lehettem szemtanúja, másutt ugyanaz a jelenet játszódott le, de mindig más és más szemszögből úgy, hogy az igazság már szinte megállapíthatatlan volt. Voltak olyan kamrák, melyekre úgy gondolok, hogy soha nem szabadott volna kinyitnom. Borzasztó, emberre emlékeztető lények, árnyékemberek, lidércnyomások, láthatatlan borzalmak és lélekfalók, oly dermesztőek, hogy az ember hirtelen létezni is elfelejt. De azt hiszem a legborzasztóbb mégsem ezek egyike volt. Van egy kamra, melyet azt hiszem eddig a legnehezebb volt kinyitnom. Ez egy végtelennek tűnő teremre nyílik, melyben nincs idő, s nincs hazugság, csak a mindenség igazsága, mely hihetetlen töménységben zúdul az emberre, s úgy érzi, csak egy hajszál választja el attól, hogy megértse, s magáévá tegye ezt a rengeteg és rettenetes tudást. S itt küzd a két arctalan halhatatlan, időtlen idők óta. Hatalmas kardjaikkal egymás húsába vágnak, acél csapódik szövetnek, izomnak, a csontig. Marják egymást kegyetlenül, hátukon az igazság és az elvek zászlaja, egyikük sem jó, egyikük sem rossz, tudatukban egyetlen dolog: valamelyiküknek pusztulnia kell.
Harcuk félelmetes, s összezavaró, tragikus, az indítékot talán már rég el is felejtették, csak küzdenek reménytelenül, meghalni és feladni egyikük sem tud.
Mint a szófogadatlan gyerek, aki tudja, hogy ezt neki nem szabad, mégis mindig lemegyek, s szemlélem küzdelmüket, mintha abban reménykednék, hogy végre valamelyikük holtan omlik össze, meghirdetve a győztest, s akkor végre talán megérthetném az igazságot... de mindhiába, a légkör fojtogat, felzaklat, nem bírom a vér és kegyetlenség látványát, s megtörve mindig elfutok, bereteszelem az ajtót, mintha tudatomból próbálnám kiverni a létezését, de tudom, hogy legközelebb úgy is visszatérek.
Messze van még a piros kocsi, erőseket lépek, te nem érted. Sorra veszem a lehetőségeket, ha lehívlak, ha megmutatom azt a kamrát, vajon mi történhet. Talán semmi, harcolnának tovább, mint eddig, de mi van ha jelenlétével közbe avatkozna, s az egyik meghalna? Az nem lenne érvényes nyerés, „zavarás”, ahogy a pingpongban szokták mondani. De még rosszabb is történhetne, nekünk esnének, vagy mi tébolyulnánk meg, mint ők, s küzdenénk halálig. Nem, nem, ez így nem jó, te nem jöhetsz le. Zavar. Rám-rám nézel választ várva. Habozok. És ha csak beszélnék a pincéről, meg a kamrákról? Meg a Kamráról. Újabb lehetőségek pörögnek végig bennem. Avagy semmi nem történik, valami katasztrofális fog történni, újabb „zavarásból” bekövetkezett érvénytelen győzelem, többé nem léphetek be egy kamrába sem, megtörök, bolondnak nézel, bőgök, nem értesz. Egyik lehetséges változó valószínűségét sem tudom kiszámítani.
Közeledik a piros kocsi, néma maradok, legszívesebben végig se gondolnám az egészet, bezárnám, mint a rettegett kamrákat. Oyasumi. Kicsikart nevetések, búcsúzkodunk, léptem bár nem lett könnyebb, s a kiszámíthatatlan sem lett kiszámolva, de nehezebb sem lett, még bírom ezt a terhet.
