Achilles Dent - Killya
Otthon álldogált egyedül az előszobatükör előtt. Haja még csillogott a nedvességtől. Csak állt mereven, bámult a saját szemébe. Lassan végigmérte magát. Haját hónapok óta nem vágatta le - kissé hosszú volt -, de ez őt nem zavarta. Homlokán most először találta mélynek a ráncait, pedig még fiatal volt, alig 17 éves. Ismét a saját szemeibe meredt. Tekintete végtelenül szomorúnak és életuntnak tűnhetett a kívülálló számára. Igazából kétszer volt boldog életében. Végigmérte az arcát. Ápolatlan külső - gondolta. Már régen nem borotválkozott. Azzal is mindig elvágta magát. Volt úgy, hogy a bőrt is lenyúzta magáról - teli s tele volt sebekkel. Felemelte a bal karját és befelé fordította. Nemrég behegedt, mély vágások látszottak rajta. Egy percig nézte. Könnycseppek jelentek meg szemében, egy hatalmasat ordított, és lesújtott a tükörre. Az darabokra hullott szét. Leborult a földre, és véres karjával megtörölte szemeit. A szíve hevesen dobogott. Lassan elnyúlva a földön, várt. Az a típus volt, aki mindig bízott és hitt a csodákban, de az élete úgy alakult, hogy kiábrándult mindenkiből és mindenből. Az egyetlen érték számára egy lány volt. Most is őrá gondolt. Nyitott szemekkel ábrándozott. Nem látott mást, csak Őt. Valahányszor maga elé képzelte, boldognak látta. A karból lassan csöpögött a vér; semmit sem érzett, csak Őt látta. Saját élete már szinte semmit sem jelentett számára. Akkor lett volna a legboldogabb, ha egyszer föláldozhatja Őérte. Úgy érezte, azért él, az a feladata, hogy a lány boldogságáért mindent elkövessen. Lassan behunyta szemeit - látta a lányt, amint rámosolyog, majd elfordul és elsiet. Meg akart szólalni, kinyitotta a száját - de egy hang sem jött ki rajta. Ekkor hirtelen szorongás fogta el, úgy érezte, most örökre elveszíti őt; jobb kezével hirtelen a levegőbe kapott. Percekig maradt így. Nem vigyázott eléggé rá? Most miért hagyja el? Lassan felült, s behúzódott a legközelebbi sarokba. A bal karját hátrahagyva, élettelen fadarabként vonszolta maga után... Ült felemelt fejjel. Lassan száradt a haja, hátán egy vízcsepp szaladt végig. Hirtelen hideg futotta át testét, beleborzongott. A szíve hevesen dobogott, szinte ki akart törni a testéből, ebből az ápolatlan, születéstől fogva tartó undorító testből. Szeretett fájdalmat okozni magának, szerette összevagdosni magát, ettől meg-könnyebbült. Megbüntette magát, illetve a testet, amibe zárták, ügyetlenségeiért, s legtöbbet a lánnyal szemben elkövetett ballépései miatt vezekelt. Hátravágta a fejét - az nagyot koppant a falon. Érezte, hogy fáj, s ettől egy kicsit boldogabb lett. Pedig hogy szerette ő azt a lányt. Mindig úgy érezte, hogy a lány csak az övé lehet, hiszen ő képes arra, hogy büszkén kiszolgálja, ő az egyetlen, akit igazán csak neki teremtettek. Soha senki nem is szerethetné nála jobban, ez nem vitás... Elszorult a torka, becsukta a szemét, majd ismét kinyitotta. Körülnézett, de csak elmosódott tárgyakat látott. Fölállt, s a falnak támaszkodva elsétált a fürdőszobáig. A tükör helyét kereste, de csak valami elmosódott formát látott. Hátranyúlt. Egy törülköző akadt a kezébe. Megtörölte vele a tükröt, de a kép ugyanolyan homályos maradt. Jól beidegződött mozdulattal megnyitotta a csapot, majd alátartotta két markát, teletöltötte azokat vízzel, és az arcára borította. Már tisztán látott. Fölemelte a törülközőt két kezével, s látta, hogy vérzik a karja. Piros! A piros volt a kedvenc színe, piros virágokat vett a lány névnapjára is - óh, annak a gyönyörű lánynak. A tükör előtt észrevett egy orvosságos üveget, rajta halálfejjel. Egy pillanat alatt fogalmazódott meg benne a gondolat. Kinyitotta, hirtelen a szájához emelte az üveget, s lenyelt néhány tablettát. Megakadt a keze. Arra gondolt, hogy legalább egy búcsúlevelet kellene írnia. Szinte futott a szobájába. Az asztalon már ott volt egy a lánynak címzett boríték, és néhány üres lap. Maga elé húzott egy lapot, megragadta a lúdtollat, a vérébe mártotta, és ezt írta: Kedves Ildikó. Megtorpant. Kissé émelygett a gyomra. Most arra gondolt, hogy ki fogja föladni a levelet, és egyáltalán el fogja-e olvasni a lány? A levélbe ennyit írt: Szeretlek. Ledőlt az ágyra. Bevette a maradék tablettákat is. Becsukta a szemét. Most végre megszabadítja a lányt ettől az undok, jelentéktelen alaktól. Mindenkinek könnyebb lesz így. Lassan úgy érezte, emelkedik. Minden fehérré vált körülötte. Most volt másodszor igazán boldog, először akkor, amikor a lány kedvesen rámosolygott, s ő úgy érezte, egy kicsit talán szereti őt...
Otthon álldogált egyedül az előszobatükör előtt. Haja még csillogott a nedvességtől. Csak állt mereven, bámult a saját szemébe. Lassan végigmérte magát. Haját hónapok óta nem vágatta le - kissé hosszú volt -, de ez őt nem zavarta. Homlokán most először találta mélynek a ráncait, pedig még fiatal volt, alig 17 éves. Ismét a saját szemeibe meredt. Tekintete végtelenül szomorúnak és életuntnak tűnhetett a kívülálló számára. Igazából kétszer volt boldog életében. Végigmérte az arcát. Ápolatlan külső - gondolta. Már régen nem borotválkozott. Azzal is mindig elvágta magát. Volt úgy, hogy a bőrt is lenyúzta magáról - teli s tele volt sebekkel. Felemelte a bal karját és befelé fordította. Nemrég behegedt, mély vágások látszottak rajta. Egy percig nézte. Könnycseppek jelentek meg szemében, egy hatalmasat ordított, és lesújtott a tükörre. Az darabokra hullott szét. Leborult a földre, és véres karjával megtörölte szemeit. A szíve hevesen dobogott. Lassan elnyúlva a földön, várt. Az a típus volt, aki mindig bízott és hitt a csodákban, de az élete úgy alakult, hogy kiábrándult mindenkiből és mindenből. Az egyetlen érték számára egy lány volt. Most is őrá gondolt. Nyitott szemekkel ábrándozott. Nem látott mást, csak Őt. Valahányszor maga elé képzelte, boldognak látta. A karból lassan csöpögött a vér; semmit sem érzett, csak Őt látta. Saját élete már szinte semmit sem jelentett számára. Akkor lett volna a legboldogabb, ha egyszer föláldozhatja Őérte. Úgy érezte, azért él, az a feladata, hogy a lány boldogságáért mindent elkövessen. Lassan behunyta szemeit - látta a lányt, amint rámosolyog, majd elfordul és elsiet. Meg akart szólalni, kinyitotta a száját - de egy hang sem jött ki rajta. Ekkor hirtelen szorongás fogta el, úgy érezte, most örökre elveszíti őt; jobb kezével hirtelen a levegőbe kapott. Percekig maradt így. Nem vigyázott eléggé rá? Most miért hagyja el? Lassan felült, s behúzódott a legközelebbi sarokba. A bal karját hátrahagyva, élettelen fadarabként vonszolta maga után... Ült felemelt fejjel. Lassan száradt a haja, hátán egy vízcsepp szaladt végig. Hirtelen hideg futotta át testét, beleborzongott. A szíve hevesen dobogott, szinte ki akart törni a testéből, ebből az ápolatlan, születéstől fogva tartó undorító testből. Szeretett fájdalmat okozni magának, szerette összevagdosni magát, ettől meg-könnyebbült. Megbüntette magát, illetve a testet, amibe zárták, ügyetlenségeiért, s legtöbbet a lánnyal szemben elkövetett ballépései miatt vezekelt. Hátravágta a fejét - az nagyot koppant a falon. Érezte, hogy fáj, s ettől egy kicsit boldogabb lett. Pedig hogy szerette ő azt a lányt. Mindig úgy érezte, hogy a lány csak az övé lehet, hiszen ő képes arra, hogy büszkén kiszolgálja, ő az egyetlen, akit igazán csak neki teremtettek. Soha senki nem is szerethetné nála jobban, ez nem vitás... Elszorult a torka, becsukta a szemét, majd ismét kinyitotta. Körülnézett, de csak elmosódott tárgyakat látott. Fölállt, s a falnak támaszkodva elsétált a fürdőszobáig. A tükör helyét kereste, de csak valami elmosódott formát látott. Hátranyúlt. Egy törülköző akadt a kezébe. Megtörölte vele a tükröt, de a kép ugyanolyan homályos maradt. Jól beidegződött mozdulattal megnyitotta a csapot, majd alátartotta két markát, teletöltötte azokat vízzel, és az arcára borította. Már tisztán látott. Fölemelte a törülközőt két kezével, s látta, hogy vérzik a karja. Piros! A piros volt a kedvenc színe, piros virágokat vett a lány névnapjára is - óh, annak a gyönyörű lánynak. A tükör előtt észrevett egy orvosságos üveget, rajta halálfejjel. Egy pillanat alatt fogalmazódott meg benne a gondolat. Kinyitotta, hirtelen a szájához emelte az üveget, s lenyelt néhány tablettát. Megakadt a keze. Arra gondolt, hogy legalább egy búcsúlevelet kellene írnia. Szinte futott a szobájába. Az asztalon már ott volt egy a lánynak címzett boríték, és néhány üres lap. Maga elé húzott egy lapot, megragadta a lúdtollat, a vérébe mártotta, és ezt írta: Kedves Ildikó. Megtorpant. Kissé émelygett a gyomra. Most arra gondolt, hogy ki fogja föladni a levelet, és egyáltalán el fogja-e olvasni a lány? A levélbe ennyit írt: Szeretlek. Ledőlt az ágyra. Bevette a maradék tablettákat is. Becsukta a szemét. Most végre megszabadítja a lányt ettől az undok, jelentéktelen alaktól. Mindenkinek könnyebb lesz így. Lassan úgy érezte, emelkedik. Minden fehérré vált körülötte. Most volt másodszor igazán boldog, először akkor, amikor a lány kedvesen rámosolygott, s ő úgy érezte, egy kicsit talán szereti őt...