Diákcsemege
Berlin épp most ment el zuhanyozni, a puszija még a homlokomon. Azzal hagyott itt, hogy én vagyok az ő kiscicája és imád. Hát itt tartunk, vagyis tartok. Másfélév, s ha ő esetleg minden estére kitalál magának egy-egy munka utáni programot én máris pánikba esek, hogy vattafák van? (Meg lerágom a fél kezemet, mert elfelejt szólni, vagy én felejtettem el, hogy szólt, aztán már vizualizálom a rohammentőt, amiben Berlint szállítják és felevenedik előttem az If these walls could talk 2-ből a jelenet, amikor a nénit nem engedték be a kórházba, mert nem rokon...)
Természetesen az ilyen alkalmak kitűnő lehetőséget biztosítanak egy jó kis egó dagonyázáshoz, már el is képzeltem, h micsoda hisztit fogok csapni, amikor végre haza méltóztatik jönni, mert hogy szegény én...
Meggondoltam magam, lehet mégis én vagyok az unalmas. Szoktuk is mondani, 18 hónap milyen sok idő, talán túl sok együtt töltött időnk lenne már?
Tiszta zavar, nem csoda, hogy annyi könyvet adnak ki (és el) párkapcsolati filozófálgatásokról, az ember soha nem lehet semmiben sem biztos, még magában sem.
A lehető legjózanabb dolgot próbáltam tenni, simára csiszoltam a barázdáimat, s feltettem egy adag vizet teának. Csipkebogyó, koffeinmentes, ettől legalább nem pattogok egész este, s nem utolsó sorban Berlin örök kedvence. Végre haza jön, beengedem az ajtón, s felteszem a legfontosabb kérdést: Jól érezted magad kincsem?Másra számított, mennydörgésre, vagy valami ilyesmi, de megkönnyebbült.
Előveszi a legszebb, mosolygós fogsorát, igen jól érezte magát, megköszöni a teát és hagyom, hogy szégyentelenül lefizesse minden negatív érzelmemet egy későbbi időpontra a kezembe nyomott nagy csomag diákcsemegével.
Meséli, hogy megint coming outolt, s hogy a lányok alig várják, h végre bemutathasson nekik. Mert vicces vagyok, meg érdekes, meg jópofákat írok, meg annyiszor célzott már rám... de azért figyelmeztette őket, hogy sajnos mindez nem kevés antiszocializációval is párosul, ritka együtt állás.
Szóval így megy ez.
