Berlines bejegyzésekből írhatnék kisezret, s át is nevezhetnám a blogot Love Berlinné és mindenki messze elkerülné, mert a tömény ömlengést nem lehet sokáig bírni.
De kedves olvasó ne aggódjon egy percet sem, mert sikerült beköttetnem a netet, így remélhetőleg egyéb mondani valóm is támad, mint hogy Berlin mennyire nem cuki volt ma.
Persze kapcsolatunk nagyon ideálisnak van lefestve, mintha két komoly ember találkozásáról lenne szó, akik első pillanattól fogva tudják, hogy a másik fél lenne elrendeltetve a hátra lévő életünkre, örök szerelemben lángolva. Azért elárulom, hogy nagy lófaszt van/volt ez így. 
A kedves olvasó azért ne gondolja, hogy most mindezt azért írom le így, mert épp fekália került volna abba a finom almás-fahéjas-zabkorpás palacsintába, amit általában reggelire szoktam volt készíteni Berlinnek. Épp ellenkezőleg, csak eszembe jutott Salamon éneke (egy gyűrűre volt felírva még Jeruzsálemben), mely így hangzik:
אני לדודי ודודי לי
(Azon kedves olvasóink számára, akik még nem tudnának héberül, nagyjából annyit jelent: Szerelememé vagyok, s a szerelemem az enyém; másrészt keressék fel T-t, aki annyira megszerette Izraelt, hogy azóta saját héber nyelvoktató programot is írt magának.)
Egyszer esett úgy Novemberben, hogy nagy szerelmesen haza látogattam, mire ő megfogta a kezemet és nagyjából 30 perc sóhajtozás után közölte velem, hogy lehet ő nem bírja ezt a távkapcsolatosdit és bár most még nincs senkije, s nem vágyik másra, de azért legyen nyílt a kapcsolatunk, mert neki szüksége van erre a tudatra. Persze én ezt félig szakításnak vettem, s haza menve üvöltve sírtam anyámnak, hogy már megint ez történik velem, de annyira nagy gáz nincs, csak a nagy érzelmi stressz miatt sírok üvöltve. Szerencsére pont utána mentem Izraelbe, s a sok utazás, cipekedés, hőguta és a tengerparton ücsörögve sikerült mindezt józanul átgondolnom (T: Édesem, nagyon be vagy csípve, biztos, hogy így akarsz lemenni netezni a lobbyba, tudsz egyáltalán viselkedni? K: Igeeeeeeeen, de szerelmes levelet kell írnom ennek a Cédának, hogy szereteeeeeeeem).
Szóval kint abzolváltam emme mély, s évezredes héber bölcsességet és megmondtam Berlinnek, hogy akár tetszik, akár nem, ő szeret engem és én is szeretem őt, s ez ellen, míg engem szeret nem tehet semmit, egymáshoz tartozunk, hiába jön itt mindenféle nyíltkapcsolatosdival.
Elvileg ez nagy hatással volt Berlinre, mert nagyon imponált neki ez a kicsit sem beképzelt szónoklat (de csak elvileg).

Persze nem ez volt az első eset, hogy félig szakítottunk. A második csodálatos eset az volt, amikor haza jöttem február végén, s Berlin úgy érezte, annyira sok idő telt el, hogy újra meg kell ismernünk egymást, ami például olyan dolgokban ütközött ki, hogy szerelmes pillantásaimat ilyen kedvesen kommentálta: Ne méregessél!
A Petőfi-hídon pedig még akkor sem foghattam meg a kezét, ha fél kilométeres látótávolságban sem volt egy darab emberi lény, se előttünk, se mögöttünk. Itt már azért neki is kifakadtam, illetve életemben először én is elbizonytalanodtam és megcsaltam (egy 5 másodperces csók erejéig, amikor is KSZ a Vis Major lépcsőjén megcsókolt, ami nevetésbe fulladt, s megállapítottuk, hogy barátságunk teljesen tönkre tette minden féle szexuális érdeklődésünket a másik iránt). Ezek után Berlin 1,5 randi alatt visszahódított (amiról a kis határidő naplója így emlékezik meg: Ágyszerelés Mókinál <3 :), persze ez szupertitkos információ, egyébiránt soha nem nézegetem a határidő naplóját, csak akkor amikor lelép 5 percre pisilni).

A harmadik teljes éjszakás bőgést és sírást kiváltó eset pedig Áprilisban történt, amikor is Berlin szemtanuja volt annak, hogy én a megszáradt ruhákat összehajtogatom és elteszem. Szeretném kihangsúlyozni az elmaradt fázisfolyamatot: vasalás nélkül. Berlin utána egész este kellemetlenül izgelődött, míg végül éjszaka végre kinyögte, hogy ő nem tudja, hogy hosszútávon ezt mennyire tudná tolerálni, hogy én nem vasalok, ő nem érzi úgy, hogy túlzott rendmániás lenne, de ő még a pizsamáját is kivasalja. Én meg ott fekszem mellette sokkolt állapotban, keze az én lebénult kezemet fogja és azon gondolkodom, hogy most ő komolyan... hogy most jól értelmezem-e a szituációt, mármint vasalás, mármint ez egy lehetséges váló ok?
Ráadásul még el is kezdi sorolni, hogy egyébként tökre jó velem, blabla, de ez ez... mondanom sem kell ugye, hogy itt már nem csak sírtam, hanem megrendítő módon némán zokogtam, egész reggelig. Aztán még reggel is. Majd megbeszéltük 2 nap múlva, hogy igazándiból egyikünk sem érti miért volt ez a nagy cirkusz, de ha épp megjövőben van legközelebb, akkor inkább ne találkozzunk.

Szóval így telnek napjaink. Néha csodálkozom, hogy ennyi hiszti mellett, hogy-hogy még együtt vagyunk, néha pedig azon, hogy még mindig megőrülök érte miatta, s úgy tűnik ő is értem miattam.

Újra csatlakoztam a világhálóra.