Szóval lassan két hete megint csak Londonban ügynökösködöm. Nagyjából már a második napra sikerült visszaszoknom, s elkerült a depressziós honvágy.
Az eltűnés oka azt hiszem Berlinnel kapcsolatos, vagyis, ami szabadidőm van, azt a kapcsolat fenntartásra próbálom fordítani, vagy legalábbis valami értelmesebbet próbálok tenni, mint az, hogy arról írjak (illetve emlékeztessem magamat, hogy) mennyire hiányzik.

Berlinről annyit, hogy csodálatos... amikor találkozgattunk, szó szerint elállt a lélegzetem, s nagyjából 20 percen keresztül csak zavart mosolygásra voltam képes. És persze nem csak ezért... csodálatos, mert életemben először mindenféle szívatás nélkül szeretve vagyok, csodálatos, mert  életemben először ugyanazok a dolgok lettek fontosak a másiknak is, ami nekem is, s olyan dolgok hangzottak el kettőnk között, amit mindig is mondani és hallani akartam. Istenien lehet vele csókolózni, a szeretkezés tényleg szeretkezés, de a leghihetetlenebb, az az együtt alvás volt.
Mindenki ismeri gondolom azt az érzést, amikor a kedvesed elfekszi a kezedet... alig várod, hogy mély álomba szenderüljön és kiszabadíthasd a már teljesen érzéketlen végtagodat, vagy csak simán nem szeretsz azon az oldalon aludni, s reggelre egymásnak háttal feküdve ébredtek?
Berlinnel ez úgy zajlott, hogy nem volt semmi ilyen, egymást ölelve aludtunk el, ha az egyikünk elfordult a másikunk automatikusan utána fordult, újra átkaroltuk egymást és így is ébredtünk reggel.
Szóval minden szó szerint csodálatos. És hogy mit keresek itt, ő meg ott?
Még az elején megegyeztünk abban, hogy senki nem hoz áldozatot a másik kedvéért, nekem is megvannak a terveim, neki is megvannak a tervei, amikről nem lenne célszerű lemondani, inkább próbáljuk összeigazgatni a lehetőségekhez mérten. A közös cél, hogy egyikünk sem akar Magyarországon megrohadni. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy az elkövetkezendő évben csak 3 havonta találkozunk... de mi ez az idő ahhoz képest, hogy együtt akarunk megöregedni... ha meg félúton mégsem alakulnak a dolgok úgy, ahogy elképzeltük, legalább a fejünket nem fogjuk a falba verdesni, hogy ott hagytunk a másikért csapot-papot.
Bevallom az elején kicsit nehéz volt mindezzel azonosulnom, de azt hiszem ezért a józan gondolkodásért kijár mindkettőnknek egy hatalmas piros pont.