Hol van az ugrás? Hol van a Mókus?

Ugorj Mókus


A Coca-colás családvédelem margójára

A Coca-Cola lekaparja a plakátait, Toroczkai kólát löttyint a betonra, a sajtóban és a közösségi médiában mindenki nyilatkozgat a családvédelemről, meg a buzikról. Virágkorát élik az alternatív megállapítások: az a nő, aki élvezi az anális szexet, annak meleg lesz a gyermeke, az a nő, aki teherbe esett a nemierőszak után, az tulajdonképpen élvezte, a Föld újra lapos, a védőoltás autizmust okoz, remélem a lobotómiáig nem jutunk el, újra.

Az utóbbi 50-80 évben az emberi tudomány és kooperáció eljutott odáig, hogy konkrét tudományágak összedolgoznak, megismertük valamennyire az emberi genómot, az öröklődést, a testben lezajló biokémiai folyamatokat, a ráható szociokultúrális, pszichológiai, környezeti hatásokat, ismerjük különböző emberi kultúrák, antropológiai csoportok történetét, de még mindig nincs konkrét magyarázat arra, hogy miért van homoszexualitás, annyit tudunk, hogy mindig is volt, s a nem heteronormatív emberek száma kb 10-15% között mozgott konstans, a Kinsey-skála szerint pedig még a heteroszexuális embereknek is van valamennyi kilengése, érdeklődése a saját neme iránt.

Minden rettegés ellenére 1950-ben 2,5 millárdan voltunk, 2019-ben pedig többen, mint 7 milliárdan. Csak szimplán statisztikai alapon többen vagyunk, mindannyian. Az, hogy nőtt az emberi populáció IQ szintje, általános műveltség része lett az írás és olvasás, s nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy 10 évenként háborút vívjunk egy-egy uralkodó nevében, az olyan szociokulturális változásokat hozott, hogy (sok egyéb dolog mellet) a buzik is merik magukat felvállalni és láthatóvá tenni. Mert mondjuk már nem jár érte halál, sokk-terápia, börtön.

Ha az embereket tényleg a család, a gyermekek, a házasság védelme érdekelné, akkor nem a buzikat, a nőket, a férfiakat, a szingliket, a gazdagokat, a szegényeket, más nemzetiségieket ekéznék, nem gyerekre adna hitelt az állam, nem az abortuszon vagy a gumihúzásról vitatkoznánk, hanem intézményesítetten segítenének a családtervezést: mediátor segítene a különböző álláspontok összeegyeztetését, segíteni felmérni, hogy mindez milyen kötelezettségekkel jár mindkét szülő részéről, érzelmi, anyagi, fiziológiai; mi ténylegesen a helyes döntés az adott két ember esetében, milyen lehetőségeik lesznek, hogyan tud az állam segíteni, hogyan lehet ezeket igénybe venni, segíteni nekik helyes nevelési módszereket alkalmazni.

Apropó, manapság divat azt mondogatni, hogy azért ilyen problémásak a mai gyerekek, mert "liberálisan" nevelik őket, mindent szabad, bezzeg egy-egy atyai pofon sokat segítene. Mindezt egy olyan országban, ahol a társadalom 80%-a helyesnek tartja a gyerek fizikai büntetését, és az országos átlag napi 7 perc érdemi törődés. Ismétlem: ÁTLAG HÉT PERC NAPONTA.

Ebből adódóan nem az a kérdés, hogy a szülő elverheti-e a gyerekét, hanem azt kellene tisztába rakni a fejekben, hogy ha törik, ha szakad, az legyen az utolsó eszköz, amihez hozzányúl. Még azok a szülők is, akiknek konkrétan sikerült a gyermekét megölnie, halálra éheztetnie, stb, úgy érzi, hogy ő csak jót akart, helyesen cselekedett. A gyerek kiprovokálta!

Én nem gondolom azt, hogy a mai szülők feltétlenül igénytelenek, hanyagok lennének, inkább gondolom azt, hogy sok esetben elmutyizott fizetésekből és túlórákból meg váltott műszakokban dolgoznak, hogy egyről a kettőre jussanak, rengeteg konfliktust és saját igényüket a szőnyeg alá söpörve, az esetek többségében borzasztó mintákat hozva otthonról. Rengetegen nem tudnak mit kezdeni a vágyaikkal és a félelmeikkel, miközben éjjel-nappal reklámok bombázzák a primer ösztöneikent, hogy milyen az igazi élet, az igazi férfi test, az igazi női test, az igazi élmény, az igazi szex, az igazi ajándék, az igazi szépség, az igazi boldogság, az igazi család, az igazi esküvő, az igazi kapcsolat, az igazi kikapcsolódás, az igazi szórakozás, csak pénz kell hozzá és máris a tiéd, le ne maradj!!! Ez az igazi családgyilkos, immáron 30 éve.

A korlátozott szeretetnyelv (adok neked édességet meg drága telefont) a szeretetnyelv hiánya (az érdemeidet, kepességeidet elismerni, támogatni nem tudom, de kritizálni bármikor), a szülők közötti elégtelen konfliktus kezelés, vagy éppenséggel az, amikor a szülők és a családtagjaik a gyereket próbálják felhasználni egymás ellen. Ezek azok a dolgok, amik a családi otthont mindenki számára elviselhetetlen börtönné változtatják. Nem Steiner Kristóf, nem Conchita Wurst, s nem a Budapest Pride fogja örökre és visszavonhatatlanul megmérgezni a gyerekek lelkét, megakadályozva őket a kiegyensúlyozott fejlődésben.

Ezek a problémák még a tanult tisztességes, keresztény családokban is felütik a fejét, ez nem is intelligencia kérdése, hanem érzelmi intelligenciájé, ami juhu, fejleszthető. Csak ehhez magunkba kell nézni, magunkat kell kritikusan megfigyelni, el kell ismerni, hogy baj van, segítséget kell tudni kérni és adni. Nem csak az áldozatoknak, az elkövetőknek is. Erre nem lehet politikai tőkét alapozni. Az embereknek több szeretetre és megértésre van szüksége egymástól, egymásnak, nem pedig arra, hogy egymást versenyezve kiabáljuk túl, hogy még az utcán sem fogom meg a párom kezét, nehogy már a buzik is megtehessék.

A WHO előre jelzései szerint 10-20 éven belül leszámolunk a rákkal (már aki meg tudja majd magának engedni a gyógyítást) a legnagyobb népbetegség pedig a különböző mentálhigiénés problémák lesznek. Nem azért kell megtanulnunk egymás iránt toleranciával, szeretettel, tisztelettel, nagylelkűen viseltetni, hogy szegény buzik ne akadjanak sirva, ha csúnyán néznek rájuk. Ez nem csak a család együttélésének alapja, hanem az emberiességé is.

Nyakunkon az ipar 4.0, a szakértők piaci buborékokra figyelmeztetnek, itt a klímaváltozás, a technológia pedig olyan ütemű gyors fejlődése, amivel már nehéz nem csak az oktatásnak lépést tartania, hanem az átlagember kognitív képességeit is felül fogja múlni. A jövő generációira úgy tűnik egy olyan világ fog várni, ahol eddig nem tapasztalt verseny lesz az elérhető erőforrásokért, szociokultúrális juttatásokért és élhető életterekért. Nekik talán még fontosabb döntéseket kell majd hozniuk egymással és a hogyan továbbal kapcsolatban, vélt és valós tulajdonságaik és privilégiumaik mentén. Most kell megtanulnuk és megtanítani egymást nemet mondani a gyűlöletre, a félelemkeltésre, populizmusra és kisstílűségre.

Egy Földönkívüli története a Földről

Egy Földönkívüli vetődött a Földre egy kicsit turistáskodni.
A Föld nevű bolygó épp egy ökokatasztrófa szélén áll, szóval igen népszerű az intergalaktikus katasztrófaturisták körében. Ez a Földönkívüli sokra tartja az idegen kultúrákban való jártasságot, így a lehető legkörültekintőbben beleveti magát az emberi kultúrák tanulmányozásába.
Arra a megállapításra jut, hogy az emberiség már rájött arra, hogy a boldogsághoz kell szeretet, de még nem jutottak döntőre afelől, hogy mi is az a szeretet, s azt sem tudják eldönteni, hogy ki kaphat belőle. Tulajdonképpen ezért jutottak a kihalás szélére.

Néha annyira megkeserednek az emberek a meg nem értettségtől és egyet nem értéstől, hogy szinte kéjes örömmel emlékeztetik egymást arra, hogy márpedig így vagyunk igaziak. Ha nem fáj, nem jó - dörzsölik egymás orra alá untalan.

Hát hol itt a szeretet? - Gondolta a Földönkívüli igazán megsajnálva az emberiséget. Majd gondolt egyet és minden képességét latba vetve egy szempillantás alatt megcserélte az emberek nemét és bőrszínét. A férfiak nők lettek, a nők pedig férfiak és minden ország lakója tarka-barka Úgy gondolta így talán megboldogítja az emberiség végóráit, s most aztán igazán szerethetnek. Ez a nap lett az emberiség legboldogabb és egyben legszomorúbb napja, így nem változott semmi. A földönkívüli arra a megállapításra jutott, hogy az emberek nagyon szeretik mind az ellentéteket, mind a fájdalmat, a szeretetet pedig nem lehet erőltetni.
Kár, gondolta, de nem csalódott igazán. Még Jézusnak sem jött össze, pedig ő az egész életét tette rá. Még elkísérte az utolsó méhecskét egy esti röptére, majd tovább állt.

Memento Mori

Memento Vivere

 Az elmúlás bármilyen formájával nehéz szembesülni. Egész életünk a ragaszkodás különböző megtestesült eszményeiről szól, ragaszkodunk az otthonunkhoz, a gyökereinkhez, hazánkhoz, anyanyelvünkhöz, alaptermészetünkhöz, sorstársainkhoz, szerepeinkhez és mások számunkra betöltött szerepeihez. Néha megpróbálunk elfutni, elbújni, kicselezni, de súlyos láncát rafináltan utánunk dobja, a ragaszkodás biztonsága magában hordozza a veszteség fájdalmát is.
Nemrégiben elvesztettem a Nagyszüleimet. Nem voltam ott, a tény egy-egy mondat és kiüresedett szoba formájában kúszott be a valóságba, ami indifferensen perdült tovább minden másodperccel. Nehéz ezt a veszteséget mérni, vagy formát adni neki, hiszen nem csak a Nagyszüleimről van szó, hanem egykoron egy kisfiú és kislány történetéről, az álmaikról, a világaikról, amik egyik napról a másikra felperzselte magát, átadva magát egy teljesen új rendnek, s káosznak. Szól a történetük ideákról, osztályharcokról, erkölcsről, bukásról, magatehetetlenségről, újrakezdésről, elvekről, gyerekekről, családról, utazásokról, konfliktusokról, megbékélésről, haragról, hitről, mandulatortákról, s szépen írt betűkről. Elfutottak az évek és rengeteg fejezett elveszett, most már végleg.

Ahogy túrom a papír- és emlékhalmazokat megint eszembe ötlik, hogy életünk folyamán megannyi döntéshelyzet elé kerülünk, s megannyiszor fogunk rosszul dönteni, s lesznek köztük számosak, melynek súlyát generációkon keresztül fogjuk cipelni és tovább osztani. Ez alól nincs kivétel, bárki hibázhat.
Egy mappában megtalálom a rajzainkat, amit a Mamának készítettünk, húgom, unokahúgaim és én. Telis-tele vannak szeretettel. Nem tudom elengedni őket. Ez maradt velünk. Legnagyobb érdemünk, nem a végzettségünk, sem gyermekeink száma, ingatlanaink mértéke és értéke, párkapcsolataink száma, vagy annak stabilitása, megingathatatlan erkölcsünk, igazolt helyes döntéseink száma, hanem a szeretetre való képességünk kibontakoztatása és ápolása.
Hát így szeretnék elköszönni tőlük, s így szeretnék maradni az élők között:

szeretettel.

Mindent szabad

Visszapörgetem az időt, hova is, hova is, gondolkodom rajta. Talán nem mennék Amerikába, de végül is kár lenne kihagyni, nagy kaland volt az ott Sátival. Talán nem mennék ki karácsonykor Angliába, bár az még egy viszonylag zavartalan időszak volt Karennel és Naomi nénivel, nagyon sok szép közös emlékkel, ezeket sem venném el.

buttonsu.png

Talán visszamennék ahhoz a beszélgetéshez, amikor Klári először mesél a kalandjairól. Akkor azt gondoltam, de jó, hogy ez nem velem és Berlinnel történik, mert mi immer bis zum ewigkeit vagyunk.
Sokszor végig pörgettem már fejben, hogy mit tennék... És azt hiszem a leghelyesebb az lett volna, ha azt mondom örülök, hogy megtisztelt a bizalmával, de nagyon felnézek rá és a barátnőjére, s talán jobb, ha kimaradok ebből és a részleteiből.
Adnék neki egy ölelést, mert biztosan nehéz egy ilyen úton végig menni, én pedig igazándiból nem akarok haragban lenni és állandóan védekezni.
Bárki hozhat rossz döntéseket.

Haza mennék Berlinhez és beszélgetnénk a kapcsolatunkról, hogy Klári esete rádöbbentett arra, hogy nincs immer bis zum ewigkeit, s hogy mit akarunk kezdeni egymással, a jövőnkkel? Szerettem volna, ha lett volna erőm elmondani, hogy én utazgatni akarok, élni, búvárkodni, megtanulni síelni, mozgásban lenni, s hogy bár nagyon-nagyon szeretem a Baross utcai bérleményünket, de saját lakást/házat szeretnék. Szerettem volna, ha neki is lett volna bátorsága arra, hogy ő meg elmondja másféle kalandokat szeretne megélni. Szerettem volna, ha lett volna bátorságunk, meghozni a döntést arra, hogy költözzünk szét.
Biztos iszonyat nehéz lett volna és össze-össze veszünk egy-egy doboz felett.
Nem hagytam volna ki az utána lévő két év programjait, síelés, Rókatündér, glitterek és flitterek ragasztása, ha drukkol akkor is a szerencsesütis akciómra, s ha tudunk egyeztetni, akkor én is  drukkolnék a berlini táncversenyein, hogy majd utána együnk egy dönert Mustafánál. Szerettem volna, ha elfelejtem ezt az egész fogtechnikai mizériát, s szerettem volna szívvel sok boldogságot kívánni neki az új párkapcsolatához.

Elképzelem újra és újra, gazdagítom és árnyékolom a részleteket, egyre valóságosabb legyen, hátha kiold az a csomó bennem.

Szerettem volna, ha nem arra várok, hogy majd mások hoznak számomra kedvező döntéseket, hanem képes lettem volna a saját érdekemben jobb döntéseket hozni. 
Ha egy kicsit is jobban szerettem volna magamat, ment volna.
Nem jó ennyire haragudni magamra.
Bárki hozhat rossz döntéseket.
Jó döntéseket pedig sok-sok rossz döntés árán tudunk csak hozni.

Szenvedj jól!

A hétfő nekem, meg egy pár kevésbé szerencsés barátomnak arról szól, hogy mérlegre állok és fényképet készítek. Ez a 12-ik hétfőm (jó, kicsit lódítok, az első 5 hétfőn nem csináltam képet). Az utóbbi időben, minden hétfőn nyugtázom, hogy az elmúlt egy hétben jól szenvedtem.

Had magyarázzam meg. Még Haruki Murakamitól olvastam ezt a mondatot: A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés opcionális.

Én hiszek benne, hogy vannak mondatok és szavak, amik képesek a valónk legmélyebb rétegeibe hatolni és egy életen át velünk rezonálnak. Ez egy ilyen mondat volt. Azóta mindig megkérdezem magamat, hogy tényleg fájdalmat érzek-e, vagy csak szenvedek, s ha szenvedek legalább jól szenvedek-e?

Például, ha valakinek nem tetszem, az általában csak rosszul esik az egómnak, s egyáltalán nem érdemes egy doboz keksszel szenvedni miatta, mert a keksz nem helyettesíti valaki elismerését, másrészt egy rossz függőséget táplál. Meg a zsírpárnát, igen. Amikor futok, néha érzek fájdalmat, s szenvedni is igen szoktam úgy, hogy közben végig dumálok az éppen fájó izmommal, hogy najó visszaveszek egy picit, ő igyekezzék nyúlni, mint a forró rágógumi, s ha már nagyon nem bírjuk, úgy is beüt az endorfin. Ez jóféle szenvedés.

Építek egy jó kapcsolatot a testemmel, miközben edzem mind az elmém, mind a testem arra, hogy felismerje a valós fájdalmat és hogy hogyan kezelje, tűrje azt, s maradjon működésképes, a jövőben pedig ellenállóbb. Ez egy lassú folyamat, amiben muszáj szisztematikusnak, reálisnak és konzekvensnek lenni. Tulajdonképpen megismered magadat és határaidat, s megtanulod önmagadat a saját testeden és elméden keresztül tapasztalni, nem pedig mások valósága szerint szemlélni.

Persze viccesen hathat 32 évesen arról értekezni, hogy mennyire ismerjük magunkat, de az esetek többségében csak felszíneket és látszatokat öltünk magunkra, olyan sokat, hogy legelső sorban magunkat csapjuk be a kapott formával.

Mint tapasztalt neurotikus alkat szeretném mindenkinek egy kicsit azt tanácsolni, hogy a populáris képzetekkel ellentétben: ne vedd meg azt a cuccot, ne idd meg azt a piát, ne edd meg azt a sütit, ne élj a pillanatnak, ne hajkurászd a konzum boldogságot, amíg meg nem tanulsz egy kicsit jobban szenvedni!

Medvecsapda

"A megbocsátás nem érzelem, hanem az a döntés, hogy elfogadjuk a másik személyt annak ellenére, amit tett." Gary Chapman

Minap hajnalban történt egy baleset a bácsival, ami annyira megviselte, hogy utána nagyon marcangolta magát. A feleségének meg elege lett belőle, gondoltam mielőtt leszedi a fejét közbe lépek.

Furcsa volt magamat hallani, ahogy a bácsi felé tornyosulva azt mondom, hogy:

Megtörtént, ami megtörtént, tudjuk, hogy nem szándékos volt, s nincs is már baj ugye? Ez már a múlt, vége, nincs többé. De ha ezen marcangolod magadat, akkor ettől neked nem lesz jobb, nem fogsz tudni aludni, a feleséged sem és én sem, mert félek, hogy letépi a fejedet (feleség nyomatékosítja a szándékát egy hümmögéssel). És aztán mi van, ha megtörténik mégegyszer, azt is megoldjuk aztán megy minden tovább, csak engedd el ezt a dolgot.

Néha nem is tudom, h másnak jövök-e ki segíteni, vagy magamnak. 

Másnap reggel úgy hozta a sors, hogy tisztázni kellett pár dolgot a síeléssel kapcsolatban. Lehet ideje volt, sok kép és elképzelt dolog van a fejemben K-t illetően, de próbálom tudatosan azt választani, ahogy gyerekként medvecsapdát állít a panellakásban. Nem a legmegfelelőbb hely egy erdei kalandra, bele lépett ő is, én is sajnos, de nem haltunk bele.

You get what you give

„A jó szó és a majdnem jó szó között akkora különbség van, mint a villámlás és a szentjánosbogár között." Mark Twain

A sok panaszkodás ellenére, talán fontos lenne arról is megemlékezni, hogy nagyon sok jó dolgot is kaptam.

Az első néni, akit ápoltam, elveszve az időben és ágyhoz kötve, néha magához hívott és megszorongatta a kezemet, s olyanokat mondott, hogy:

- Meglásd, mindig jön másik, mindig, nem kell félni.

- Csak maradj jó kedvű, nincs semmi baj.

Ez a semmiből jövő kedvesség ott és akkor a világot jelentette nekem.

A mostani helyemen pedig csudajó dolgom van. A bácsi és néni 64 éve házasok és  a nagyszüleimmel és szüleimmel ellentétben imádják egymást. Ha az egyik épp rossz kedvében van a másik egyből ugrik borsot törni az orra alá, hogy ilyen holdképű fanyalgóval senki nem akar egy légtérben lenni, szóval szedje össze magát. A bácsival olyan vicces jelenetek játszódnak le, mint az Életrevalók című filmben. Hajmosás után mindig megkérdem, h Führer vagy Caesar akar-e lenni, egyből sopánkodik, hogy micsoda Brutus vagyok ..én pedig diadalmasan mondom, hogy Ave, Ave!!! még messze a március 15, nincs mitől félni. 

Van, hogy rossz lábbal kell, ilyenkor beteszem a Queentől a We are the champions-t, majd öt percen keresztül ordítjuk közösen, hogy "Ma jól akarom érezni magamat!!!"

A néni is fantasztikus, vele nehezebben találtuk meg a közös hangot, de miután rájöttem, hogy a tányérok előmelegítésével az ő szívét is megmelengetem, azóta "Kiskacsának" hív. Azt hittem sosem lesz már olyan becenevem, amit szeretni fogok, erre tessék, ezt nagyon szeretem.

A managerem is volt itt, neki tavaly nyáron küldtem egy képeslapot Budapestről, megköszönni a munkáját, mert a legtöbb email küldözgetővel ellentétben ő tényleg mindig utána járt a dolgoknak. Elmesélte, hogy pont a főnöke is ott volt, amikor megkapta és azt hitte, hogy egy újabb panaszlevél, de nem, s megköszönte nagyon, illetve örül, h újra itt vagyok és próbál nekem mindig jó helyeket találni.

Ez az élet másik oldala, amit ha hajlandó vagyok kitartóan figyelni, akkor apránként helyre áll a mérlegem.

Ez az én utam, ha csak egy lépéssel is, de előrébb.

S kérdem én

Sokat gondolkodom azon, hogy hol basztuk el, mi magyarok, hol volt az a történelmi pont, ahol nemet kellett volna mondanunk valamire, ahelyett, hogy csöndben bólogattunk volna a túlélés reményében. Nem az elmúlt 4-8-20 évre gondolok, valahol régebben és mélyebben gyökeredzik a probléma. 

Nem értjük a demokráciát, a liberalizmust, se a kisebb dolgokat, mint emberi jogok, tolerancia vagy a feminizmus. A köztudatban kialakult egy mentális undor, s ellenállás ezen szavak hallatán (tisztelet a kivételnek). Remegő ujjakkal írom le, de valahol megértem és megértettem, hogy miért.Soha nem voltak a mieink, s soha nem harcoltunk meg értük. Más nemzetek harcoltak meg zsarnok elnyomóikkal szemben, s megint mások tüntettek,  sztrájkoltak egyenlő bérekért, s mások voltak azok is, akik az utcákra vonultak felvenni a harcot az intézményesített zaklatás és bántalmazások ellen. Mi csak átvettük őket,  elméletben persze, senki nem akart bajt, hát inkább majmoljunk, papíron legyen minden úgy,  s akkor nem lesz balhé. S a taktika bevállt, nem volt balhé, de a rendszer és a szavak korrumpálódtak, az emberek kiábrándultak és frusztráltak lettek, lelkükben egy hatalmas, megfoghatatlan és leküzdhetetlen szörnnyel.

A megfoghatatlan szörnyek legyőzése helyett egyszerűbb köpni a demokráciára, s zöld utat adni azoknak, akik egyszemélyes problémamegoldónak állítják be magukat némi autokratikus hajlammal, egyszerűbb elhinni, hogy a liberalizmus dekadenciát szül, mint hogy elhiggyük, h a társadalom közös akarata és igénye az önkifejezés szabadságára és az erőszakosság felszámolására. Egyszerűbb ujjal mutogatni a feministákra, buzikra, s a társadalom szégyenfoltjaiként és torzszülötteiként emlegetni őket, mint a korrupcióval leszámolni. Egyszerűbb meglincselni mélyszegénységben élő rablógyilkosokat, mint megfogni azokat, akik azért lopják el nemzedékek jövőjét, hogy ne adj isten a vagyonából még az unokája is arany wc-n ülhessen.

Az igazi kérdés lényegében,  hogy meddig akarunk hinni az egyszerű válaszokban rejlő hamis illúziókban. Mikor jön el az a pont, amikor különbözőségeinket megemésztve rájövünk, hogy nem a másik ember az ellenség,  hanem a mindent átszövő hazugságok és korrupt hatalom éhség? 

Bologató Keresztények

Az egész Kerényi-ügyben az a legviccesebb, hogy egyetlen szó miatt mindenki figyelme teljesen elkerülte a lényeget. Kerényi tulajdonképpen azt mondja, hogy bár az ország döntő többsége keresztény és heteroszexuális, mégis az általa diktált kultúrpolitika nem hozza a kívánt statisztikát. A megoldás az innováció és a valós igények felmérése helyett... inkább a saját igényeinek megfelelően szeretné szabni a most felnövekvő generációkat (értsd agymosni őket az iskolában), hogy ne csak heteroszexuális keresztények legyenek, hanem Kerényire ünneplő, bólogató és tapsikáló keresztények. Akkor majd a statisztikák is jók lesznek. Te pedig kedves szülő, boldogan asszisztálsz hozzá, hisz az egészet a buzikra keni.

imperfections

Hülyeségeket fogok írni. Vészesen közeledik a nyakam felé a pont, amikor megint vissza kell nézni, illetve előre. Tornyosulnak előttem a feladatok és kihívások, s velük együtt a buktatók lehetősége, miközben megannyi elvarratlan dolog dúl még bennem.
Még egy szót sem írta KI-ről, vagy Radka-ról, vagy arról, hogy megint rettegek az emberek gondolatától, hogy a dolgok megint szétszaladnak, csak azért hogy később gúnyosan összesűrűsödjenek a fejemben. Hogy megint lettek szavak, melyek fogalomzavarral meg velem is küzdenek olykor. Szóval hülyeségeket fogok írni.

 

Címkék: szavak