Hol van az ugrás? Hol van a Mókus?

Ugorj Mókus


Gazdag és szegény országok

Az alábbi cikket Alain de Botton -  "Why some countries are poor and others rich?" videója ihlette, a saját gondolataimmal kiegészítve itt-ott.. 

196 ország található a Föld nevű bolygón.
Közülük 25 nagyon gazdag, azaz az egy főre eső átlagos vagyon évente meghaladja a 100.000 USD-t.
1richpoor.PNG
Sokkal több ország viszonylag szegény, és néhányuk - akikkel a cikk kereteiben foglalkozni is fogunk - nagyon nagyon szegény.
Ez a világ 20 legszegényebb országa: ahol az egy főre eső vagyon évi 1000 usd alatt van, azaz kevesebb, mint napi 3 USD (908 forint).
2richpoor.PNG
Manapság minden ország többé-kevésbé a növekedés és gyarapodás felé halad, de a szegények nagyon-nagyon lassan növekednek. Például, ha Zimbabwe a jelenlegi növekedési ütemét folytatja, 2722 év múlva fog „gazdag országnak” minősülni.
Ebben a cikkben megpróbáljuk kicsit körbejárni, hogy általánosságban egyes országok gazdasága miért virágzik, míg más országoké miért stagnálnak - így megérthetjük, hogy a gazdag országok mit tesznek helyesen, és jobban meg tudjuk érteni a szegény országok előtt álló kihívásokat és akadályokat.


Leegyszerűsítve három tényező befolyásolja, hogy egy ország gazdag vagy szegény lesz-e.

I.  INTÉZMÉNYEK


Az intézmények fontosak. Általánosságban elmondható, hogy a gazdag országoknak „jó intézményei vannak”, a szegényeknek pedig nagyon-nagyon rossz intézményekkel rendelkeznek. A szegénység és a korrupció között közvelten kapcsolat van. A világ gazdag országai általában a korrupcióellenes harc élbolyába tartoznak, kivétel nélkül. A legkorruptabb országok egyben a legszegényebbek is.
3richpoor.PNG
Ha egy országot átittatja korrupció, nem tudnak elegendő adót beszedni, hogy létrehozzák és fenntarthassák ezeket a jó intézményeket, amelyekre szükségük lesz a szegénységi csapda elkerüléséhez. A világ 20 legszegényebb országának vagyonának fele offshore számlára kerül. Az elveszített bevételek ezekben az országokban évente 10 és 20 milliárd dolláros összeget ad ki.
Eközben a megfelelő adózási morál és alap nélkü a szegény országok nem tudnak invesztálni a rendőrségbe, az oktatásba, az egészségügybe és a közlekedésbe.
A korrupcióra tekinthetünk úgy is, mintha uram-bátyám viszonyok alapoznák meg a gazdaság motorját.
Vegyünk egy egyszerű példát, a megfelelő munkaerő alkalmazása egy nyitott pozicióra. A gazdag országokban a feladatra legérdemesebb jelentkezőt veszik fel, minden jelölttel interjút készítenek, majd kiválasztják a legjobbat, függetlenül a személyes kapcsolatoktól.
A szegény országokban, az uram-bátyám mentalitásban, ez a megközelítés nem működik: a közösség tagjainak kötelessége, hogy figyelmen kívül hagyja az úgynevezett legjobb jelöltet egy névtelen csoportból, hogy válasszon valakit a saját közösségéből: nagybátyádat, a házastársadat, a második unokatestvéredet, azokat az embereket, akikkel sorsközösséget vállal.
Ennek eredményeként a szegény országok elesnek attól a lehetőségtől, hogy hozzáférjenek az egész lakosság intelligenciájához és tehetségéhez.

Van egy második dolog, amely az országokat szegénységben tartja - mégpedig a


II. KULTÚRA

- avagy milyen közös valóságban hisznek az emberek elméjük mélyén, mik a kilátásaik és hiedelmeik

Megdöbbentő statisztika jelenik meg itt a vallással kapcsolatban. Ha van egy általánosítás, amelyet meg lehet adni a vallásról és a vagyonról, az az, hogy minél kevésbé hisznek az emberek, annál gazdagabbak lehetnek.

A világ 19 leggazdagabb országában a lakosságnak legalább 70% -a szerint a vallás egyáltalán nem fontos számukra. Kivétel itt - nem meglepő módon - az Egyesült Államok, amely képes volt fenntartani és összekötni a nagy vallásosságot és a vagyoni gyarapodást  (de erre később még visszatérünk).
És ez a tendencia fordítva is igaz: a világ legszegényebb nemzetei rendkívül módon vallásosak is. Itt van, hogy hány ország szerint  rendkívül meghatározó a hit és a természetfeletti:
4richpoor.PNG
A világ legszegényebb országaiban egyszerűen mindenki hívő.
Miért olyan rossz a hit a vagyonteremtés szempontjából?
Mivel általában a vallásosság ahhoz az elképzeléshez kapcsolódik, hogy az itt és most, a jelen nem javítható, ezért a hitben érdemes kiteljesedni, s jutalmunkul minden jobb lesz a túlvilágban, vagy a következő életünkben.
Bár az elképzelés naívnak tűnthet, de nem akkor, ha a mindennapi valóságunkat egy ilyen környezetben éljük:
5richpoor.PNG
A világ gazdagabbik felén viszont az emberek általában nagyon hisznek abban, hogy képesek megváltoztatni sorsukat tehetségük és erőfeszítéseik által.
Az Egyesült Államok anomáliájának - hogy a vallásosság nem lassítja a gazdasági növekedést - magyarázata, hogy vallásuknak igen különleges alapjai vannak: túlnyomórészt protestáns és kivételesen materialista jellegű. Az amerikai Isten nem azt akarja, hogy az új Jeruzsálemet majd a mennyek országában építse meg az emberiség, hanem itt és most, Kansasban vagy Houstonban.

Van egy másik nagy tényező, amely meghatározza a nemzetek gazdagságát és szegénységét mégpedig a:


III. FÖLDRAJZ

A szegény országok túlnyomórészt a trópusi éghajlaton helyezkednek el. Ez nem véletlen. Az élet sok szempontból itt messzemenően keményebb, mint bárhol máshol.

A problémák a mezőgazdasággal kezdődnek: a trópusi növények általában sokkal kevésbé szénhidráttelítettek, a talaj minősége is silányabb. Ugyancsak, és talán meglepő módon, a trópusi éghajlat kevésbé kedvező a fotoszintézisnek.
A történelem során a társadalmak meggazdagodásának egyik meghatározó tényezője a nagy háziasított állatok (például a lovak és az ökrök) birtoklása volt, amely az agrikultúrális hatékonyságot és a munkavégzést megkönnyítette, jelentős mennyiségű dolgozóerőt lehetett más feladatokra átcsoportosítani, specializáltatni.
A trópusi afrikában azonban a háziasított állatokat nem csak nehéz volt tartani a legelők és jó minőségű termőföld hiányában, egész idő alatt egy további félelmetes csapás is ritkította számukat: a Cece-légy.

Ez a kicsi légy - amely a forróság és páratartalom miatt kizárólag Afrikában van jelen - óriási mennyiségű állatot tesz magatehetetlenné, álmossá vagy inaktívvá téve őket, és súlyos hatással volt az afrikaiak technológiai fejlődésére, a mezőgazdasági termelékenység növelésére és a gazdagság, javak felhalmozására.

Nem csak növények és állatok szenvednek a trópusokon. A humán populáció félelmetes betegségeknek és járványoknak van szinte védtelenül kitéve:
7richpoor.PNG
Az alacsony jövedelmű országok 100% -át egyszerre legalább öt trópusi betegség kínozza.
8richpoor.PNG
Szinte hihetetlen, de 16°C az a mágikus hömérsékleti pont, ami segített a gazdag országoknak gazdag lenni. 
Annak ellenére, hogy ritkán élvezzük, ha a külvilági hőmérséglet, a 16 fok alá esik, és a téli hidegben harapni lehet már a levegőt, az évszakok váltakozása civilizációnk egyik nagyon fontos alapköve. 

A földrajz a közlekedést is magában foglalja, és a szegény országok összességében nagyon rosszul kapcsolódnak egymáshoz.
A jelentős vizikikőtőkkel nem rendlelkező Bolívia és  Paraguy a legszegényebb nemzetek Dél-Amerikában. Afrikában csak egy nagy hajózható folyó található, a Nílus és 15 szegény országból 11-nek nincs semmilyen vizi összeköttetése egymással, vagy a Nílussal.  Ezekben az országokban az egyfőre jutó éves vagyon alig éri el 600 USD-t.
9richpoor.PNG
Nem véletlen, hogy Ázsia legszegényebb országa, Afganisztán sem rendelkezik tengeri vagy egyéb vizi összeköttetéssel.


Muszáj megemlíteni a természeti erőforrások problematikáját is. 
A természeti erőforrások (mint például az olaj vagy értékes fémek, ásványok)  problémák forrásai is lehetnek - és ez a jelenség hatványozottan igaz a szegényebb országokra.
Ezeket a természeti erőforrásokat hívják a közgazdászok sokszorozóknak: elősegítik, hogy a jó intézményekkel rendelkező országok gazdagabbakká váljon, a rossz intézményekkel rendelkező országok pedig még szegényebbé válnak, mélyebben beásva őket egy úgynevezett erőforrás-csapdába.
Például a Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik ásványi anyagokban gazdag országa; itt található a világ legtöbb kobaltja, s minden egyes előállított mobiltelefonban van egy pici benne. Hiába duskál az ország ilyen viszonylag fontos természeti errőforrásban, ha a társadalmi elitnek egyszerűbb ebből az anyagból  gyorsan pénzt csinálnia önmaga számára, mint társadalmi kohéziót, infrastruktúrát és társadalom tagjai között együttműködést létrehozni.
Ha a gazdasági növekedés egyetlen módja például a csúcstechnológiájú repülőgépek összeállítása lenne, akkor az egész társadalom együttmőködésére szükség lenne, beruházástól kezdve az infrastruktúra és oktatási intézményeken keresztül, de ha a meggazdagodáshoz csak néhány ásványi anyagot kell kinyerni, akkor ezt megteheti képzetlen munkaerővel, fegyverekkel és kényszerrel is, s csak egy elegendően hosszú aszfaltcsíkba kell befektetniük, hogy az értékes nyersanyagot hatákonyan tovább reptethessék a felvevő országokba.
A kobalt által biztosított vagyon az, ami az egész Kongói társadalomban élteti a korrupciót és az erőszakot a társadalom minden egyes szintjein.

Tehát hogyan kell mérlegelni a különféle intézményi, kulturális és földrajzi tényezők relatív fontosságát a országok gazdagságának meghatározásakor?

Nincs általános és kőbe vésett szabály, ám útmutatóként a következőket vehetjük figyelembe:
Egy nemzet gazdagságának 50%-át a jó intézményi struktúra biztosítja, 20%-ot -a kultúrájának köszönhet, 10%-10%-10% -át pedig a földrajzi elhelyezkedésének, a világ többi részéhez való kapcsolódásához és hogy mennyire gazdag ásványianyagokban. 

Amikor döntéshozókat választunk meg, ennek a tudásnak gyakorlati haszna is lehet. Vajon tényleg jó, ha a politika nem foglalkozik úgy nevezett nőügyekkel, vagy a társadalom tagjainak esélyegyenlőségével, jogbiztonságával, intézményeinek függetlenségével? Vajon mennyire hasznos hosszútávon egy ország számára, ha megnyirbáják az akadémiákat, azok függetlenségét, s folyamatosan forrásokat vonnak el az oktatástól, de tárva-nyitva áll a kapu az összeszerelő üzemeket létesítő nagycégek előtt? Mennyire fontos egy társadalmat állandóan rettegésben tartani, végtelenségig polarizálni, valós problémákra fundamentális vallási lőzungokkal válaszolni, ahelyett, hogy például adóreformokkal, a gazdaság fehérítésére és a korrupció felszámolására tenne erőfeszítéseket, hogy fenntarthatóvá és hatékonnyá válljanak azok az intézmények, amiknek gazdaságunk 50%-t is köszönhetjük?

Viszont egy sokkal személyesebb szinten is vonhatunk le két fontos következtetést:
Először is szerénységre tanít: megmutatja, hogy a saját sikereinket nem csak a saját kemény munkánknak, vagy brilliáns elménknek köszönhetjük, hanem a szélesebb társadalomnak, szociokultúrális közegednek, amelyben élsz, s amely évszadok óta termelt és halmozott tudást és javakat egymásra, hogy azt valamilyen szinten a társadalom tagjai között újra és újra eloszthassa.

Mind amellett pedig szimpátiára tanít: hogy a szegény országok társadalmait ne általánosítva degradáljuk, és dehumanizáljuk, hanem tekintsünk rájuk olyan szerencsélten helyzetben lévő országokként, amik rendkívül nehéz és valós problémákkal néznek szembe és küzdenek évszázadok óta. Problémájuk jelentős részét nem vallásuknak, vagy bőrszínüknek köszönhetik, hanem olyan valós jelenségeknek, mint a malária, tengerek és kikötők hiánya, a cece-légy csípése és a trópusi éghajlat - mintsem valami nyilvánvaló emberi alantasság, ami a mi kultúránkban és személyünkben még véletlenül sem üthetné fel a fejét.

A Coca-colás családvédelem margójára

A Coca-Cola lekaparja a plakátait, Toroczkai kólát löttyint a betonra, a sajtóban és a közösségi médiában mindenki nyilatkozgat a családvédelemről, meg a buzikról. Virágkorát élik az alternatív megállapítások: az a nő, aki élvezi az anális szexet, annak meleg lesz a gyermeke, az a nő, aki teherbe esett a nemierőszak után, az tulajdonképpen élvezte, a Föld újra lapos, a védőoltás autizmust okoz, remélem a lobotómiáig nem jutunk el, újra.

Az utóbbi 50-80 évben az emberi tudomány és kooperáció eljutott odáig, hogy konkrét tudományágak összedolgoznak, megismertük valamennyire az emberi genómot, az öröklődést, a testben lezajló biokémiai folyamatokat, a ráható szociokultúrális, pszichológiai, környezeti hatásokat, ismerjük különböző emberi kultúrák, antropológiai csoportok történetét, de még mindig nincs konkrét magyarázat arra, hogy miért van homoszexualitás, annyit tudunk, hogy mindig is volt, s a nem heteronormatív emberek száma kb 10-15% között mozgott konstans, a Kinsey-skála szerint pedig még a heteroszexuális embereknek is van valamennyi kilengése, érdeklődése a saját neme iránt.

Minden rettegés ellenére 1950-ben 2,5 millárdan voltunk, 2019-ben pedig többen, mint 7 milliárdan. Csak szimplán statisztikai alapon többen vagyunk, mindannyian. Az, hogy nőtt az emberi populáció IQ szintje, általános műveltség része lett az írás és olvasás, s nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy 10 évenként háborút vívjunk egy-egy uralkodó nevében, az olyan szociokulturális változásokat hozott, hogy (sok egyéb dolog mellet) a buzik is merik magukat felvállalni és láthatóvá tenni. Mert mondjuk már nem jár érte halál, sokk-terápia, börtön.

Ha az embereket tényleg a család, a gyermekek, a házasság védelme érdekelné, akkor nem a buzikat, a nőket, a férfiakat, a szingliket, a gazdagokat, a szegényeket, más nemzetiségieket ekéznék, nem gyerekre adna hitelt az állam, nem az abortuszon vagy a gumihúzásról vitatkoznánk, hanem intézményesítetten segítenének a családtervezést: mediátor segítene a különböző álláspontok összeegyeztetését, segíteni felmérni, hogy mindez milyen kötelezettségekkel jár mindkét szülő részéről, érzelmi, anyagi, fiziológiai; mi ténylegesen a helyes döntés az adott két ember esetében, milyen lehetőségeik lesznek, hogyan tud az állam segíteni, hogyan lehet ezeket igénybe venni, segíteni nekik helyes nevelési módszereket alkalmazni.

Apropó, manapság divat azt mondogatni, hogy azért ilyen problémásak a mai gyerekek, mert "liberálisan" nevelik őket, mindent szabad, bezzeg egy-egy atyai pofon sokat segítene. Mindezt egy olyan országban, ahol a társadalom 80%-a helyesnek tartja a gyerek fizikai büntetését, és az országos átlag napi 7 perc érdemi törődés. Ismétlem: ÁTLAG HÉT PERC NAPONTA.

Ebből adódóan nem az a kérdés, hogy a szülő elverheti-e a gyerekét, hanem azt kellene tisztába rakni a fejekben, hogy ha törik, ha szakad, az legyen az utolsó eszköz, amihez hozzányúl. Még azok a szülők is, akiknek konkrétan sikerült a gyermekét megölnie, halálra éheztetnie, stb, úgy érzi, hogy ő csak jót akart, helyesen cselekedett. A gyerek kiprovokálta!

Én nem gondolom azt, hogy a mai szülők feltétlenül igénytelenek, hanyagok lennének, inkább gondolom azt, hogy sok esetben elmutyizott fizetésekből és túlórákból meg váltott műszakokban dolgoznak, hogy egyről a kettőre jussanak, rengeteg konfliktust és saját igényüket a szőnyeg alá söpörve, az esetek többségében borzasztó mintákat hozva otthonról. Rengetegen nem tudnak mit kezdeni a vágyaikkal és a félelmeikkel, miközben éjjel-nappal reklámok bombázzák a primer ösztöneikent, hogy milyen az igazi élet, az igazi férfi test, az igazi női test, az igazi élmény, az igazi szex, az igazi ajándék, az igazi szépség, az igazi boldogság, az igazi család, az igazi esküvő, az igazi kapcsolat, az igazi kikapcsolódás, az igazi szórakozás, csak pénz kell hozzá és máris a tiéd, le ne maradj!!! Ez az igazi családgyilkos, immáron 30 éve.

A korlátozott szeretetnyelv (adok neked édességet meg drága telefont) a szeretetnyelv hiánya (az érdemeidet, kepességeidet elismerni, támogatni nem tudom, de kritizálni bármikor), a szülők közötti elégtelen konfliktus kezelés, vagy éppenséggel az, amikor a szülők és a családtagjaik a gyereket próbálják felhasználni egymás ellen. Ezek azok a dolgok, amik a családi otthont mindenki számára elviselhetetlen börtönné változtatják. Nem Steiner Kristóf, nem Conchita Wurst, s nem a Budapest Pride fogja örökre és visszavonhatatlanul megmérgezni a gyerekek lelkét, megakadályozva őket a kiegyensúlyozott fejlődésben.

Ezek a problémák még a tanult tisztességes, keresztény családokban is felütik a fejét, ez nem is intelligencia kérdése, hanem érzelmi intelligenciájé, ami juhu, fejleszthető. Csak ehhez magunkba kell nézni, magunkat kell kritikusan megfigyelni, el kell ismerni, hogy baj van, segítséget kell tudni kérni és adni. Nem csak az áldozatoknak, az elkövetőknek is. Erre nem lehet politikai tőkét alapozni. Az embereknek több szeretetre és megértésre van szüksége egymástól, egymásnak, nem pedig arra, hogy egymást versenyezve kiabáljuk túl, hogy még az utcán sem fogom meg a párom kezét, nehogy már a buzik is megtehessék.

A WHO előre jelzései szerint 10-20 éven belül leszámolunk a rákkal (már aki meg tudja majd magának engedni a gyógyítást) a legnagyobb népbetegség pedig a különböző mentálhigiénés problémák lesznek. Nem azért kell megtanulnunk egymás iránt toleranciával, szeretettel, tisztelettel, nagylelkűen viseltetni, hogy szegény buzik ne akadjanak sirva, ha csúnyán néznek rájuk. Ez nem csak a család együttélésének alapja, hanem az emberiességé is.

Nyakunkon az ipar 4.0, a szakértők piaci buborékokra figyelmeztetnek, itt a klímaváltozás, a technológia pedig olyan ütemű gyors fejlődése, amivel már nehéz nem csak az oktatásnak lépést tartania, hanem az átlagember kognitív képességeit is felül fogja múlni. A jövő generációira úgy tűnik egy olyan világ fog várni, ahol eddig nem tapasztalt verseny lesz az elérhető erőforrásokért, szociokultúrális juttatásokért és élhető életterekért. Nekik talán még fontosabb döntéseket kell majd hozniuk egymással és a hogyan továbbal kapcsolatban, vélt és valós tulajdonságaik és privilégiumaik mentén. Most kell megtanulnuk és megtanítani egymást nemet mondani a gyűlöletre, a félelemkeltésre, populizmusra és kisstílűségre.

Egy Földönkívüli története a Földről

Egy Földönkívüli vetődött a Földre egy kicsit turistáskodni.
A Föld nevű bolygó épp egy ökokatasztrófa szélén áll, szóval igen népszerű az intergalaktikus katasztrófaturisták körében. Ez a Földönkívüli sokra tartja az idegen kultúrákban való jártasságot, így a lehető legkörültekintőbben beleveti magát az emberi kultúrák tanulmányozásába.
Arra a megállapításra jut, hogy az emberiség már rájött arra, hogy a boldogsághoz kell szeretet, de még nem jutottak döntőre afelől, hogy mi is az a szeretet, s azt sem tudják eldönteni, hogy ki kaphat belőle. Tulajdonképpen ezért jutottak a kihalás szélére.

Néha annyira megkeserednek az emberek a meg nem értettségtől és egyet nem értéstől, hogy szinte kéjes örömmel emlékeztetik egymást arra, hogy márpedig így vagyunk igaziak. Ha nem fáj, nem jó - dörzsölik egymás orra alá untalan.

Hát hol itt a szeretet? - Gondolta a Földönkívüli igazán megsajnálva az emberiséget. Majd gondolt egyet és minden képességét latba vetve egy szempillantás alatt megcserélte az emberek nemét és bőrszínét. A férfiak nők lettek, a nők pedig férfiak és minden ország lakója tarka-barka Úgy gondolta így talán megboldogítja az emberiség végóráit, s most aztán igazán szerethetnek. Ez a nap lett az emberiség legboldogabb és egyben legszomorúbb napja, így nem változott semmi. A földönkívüli arra a megállapításra jutott, hogy az emberek nagyon szeretik mind az ellentéteket, mind a fájdalmat, a szeretetet pedig nem lehet erőltetni.
Kár, gondolta, de nem csalódott igazán. Még Jézusnak sem jött össze, pedig ő az egész életét tette rá. Még elkísérte az utolsó méhecskét egy esti röptére, majd tovább állt.

Memento Mori

Memento Vivere

 Az elmúlás bármilyen formájával nehéz szembesülni. Egész életünk a ragaszkodás különböző megtestesült eszményeiről szól, ragaszkodunk az otthonunkhoz, a gyökereinkhez, hazánkhoz, anyanyelvünkhöz, alaptermészetünkhöz, sorstársainkhoz, szerepeinkhez és mások számunkra betöltött szerepeihez. Néha megpróbálunk elfutni, elbújni, kicselezni, de súlyos láncát rafináltan utánunk dobja, a ragaszkodás biztonsága magában hordozza a veszteség fájdalmát is.
Nemrégiben elvesztettem a Nagyszüleimet. Nem voltam ott, a tény egy-egy mondat és kiüresedett szoba formájában kúszott be a valóságba, ami indifferensen perdült tovább minden másodperccel. Nehéz ezt a veszteséget mérni, vagy formát adni neki, hiszen nem csak a Nagyszüleimről van szó, hanem egykoron egy kisfiú és kislány történetéről, az álmaikról, a világaikról, amik egyik napról a másikra felperzselte magát, átadva magát egy teljesen új rendnek, s káosznak. Szól a történetük ideákról, osztályharcokról, erkölcsről, bukásról, magatehetetlenségről, újrakezdésről, elvekről, gyerekekről, családról, utazásokról, konfliktusokról, megbékélésről, haragról, hitről, mandulatortákról, s szépen írt betűkről. Elfutottak az évek és rengeteg fejezett elveszett, most már végleg.

Ahogy túrom a papír- és emlékhalmazokat megint eszembe ötlik, hogy életünk folyamán megannyi döntéshelyzet elé kerülünk, s megannyiszor fogunk rosszul dönteni, s lesznek köztük számosak, melynek súlyát generációkon keresztül fogjuk cipelni és tovább osztani. Ez alól nincs kivétel, bárki hibázhat.
Egy mappában megtalálom a rajzainkat, amit a Mamának készítettünk, húgom, unokahúgaim és én. Telis-tele vannak szeretettel. Nem tudom elengedni őket. Ez maradt velünk. Legnagyobb érdemünk, nem a végzettségünk, sem gyermekeink száma, ingatlanaink mértéke és értéke, párkapcsolataink száma, vagy annak stabilitása, megingathatatlan erkölcsünk, igazolt helyes döntéseink száma, hanem a szeretetre való képességünk kibontakoztatása és ápolása.
Hát így szeretnék elköszönni tőlük, s így szeretnék maradni az élők között:

szeretettel.

Az élet egy sóhajjal kezdődött

"Zümmög a széntelep, hunyorog a testben, alszom és alszom és álmodom egyre..."

Minden színesebb. 

Végtelen kreatív- és teremtőenergia hunyorog mindannyiunkban. Elengedem magamat, már nem érdekel mit gondolhatnak az emberek a testemről, a ritmusérzékemről, hogy merev-e a vállam vagy sem. Lassan beszivárog a zene ritmusa, lehunyom a szemem és már itt sem vagyok. Hiperugrok az űrbe, gyorsabb vagyok, mint egy üstökös, a Vénuszon bámulom a napfelkeltét, majd tovább ugrok, sürget, sürget valami, hogy végre értsem meg. 

Hogy tobzódik és szökik az idő! Most már látom, minden élet az univerzum egy-egy vággyal teli sóhaja.

Fel is írom a falra: "Az élet egy sóhajjal kezdődött!"

Megszületik az idő és az anyag és végig száguld a semmiben, teret adva a létezésnek.... majd ahogy a tüdő is megtelik, maga mögött tudva minden kémiai reakciót, elereszti tartalmát és átadja magát újra a semminek. Az élet amolyan Schrödinger-jelenség, mindig is volt és soha sem létezett.
Innen nézve, igazán vicces, mennyi dolog van, amivel gyötörjük magunkat értelmetlenül, s mennyire kevés időt szentelünk annak, hogy jókat lélegezzünk, mielőtt az utolsót is kifújjuk. Revolte, revolte barátaim!

Hát így történt.

Valami olyasmivel kezdődött, hogy megérintettem a kezét, vagy összeért az alkarunk, annyira jó és természetes érzés volt. Kapcsolódni egy másik emberhez.

Következő snitt, hogy valami falnál állunk, mosolygunk, nagyon örül, én is örülök, a kezembe fogom az arcát, szegény szét van izzadva, nagyon mosolyog a szeme, tudom, hogy az enyém is, s akkor lelassul az idő, ahogy közelebb hajolok hozzá.... Magától értetődőnek tűnt az egész, semmi félelem, semmi úristenmeghalok, egyszerűen, mintha egyik pillanatnak a természetes következménye lett volna az, hogy meg akarom csókolni.

indigoblue4.jpgÖrül a szeme, ez belém ívódik, mint Mona Lisa mosolya az emberiség emlékezetébe. Még mindig-mindig-mindig.... aztán lecsukódik a szempillája és elfordítja a fejét.
Nem.
Nincs ezzel semmi baj, láttam, hogy örült a szándéknak, de végül is; nem.
Nem tudom, hogy honnan jött ez az egész, mintha egy titok szökött volna ki belőlem, magamat is igen csak meglepve.

Talán megszabadultam egy régen nyomasztó érzéstől abban az intim pillanatban... hogy elengedtem valamit, valamit, valamit... ami régóta fájt.

Azt éreztem, életemben először, hogy teljesen természetes valakit megkívánni, ezt kifejezni, hogy ez nem "bűn" és nem csak akkor lehet ilyet, ha biztos vagy benne, hogy a másik is így érez.

Hihetetlen milyen faszságokkal tudom terhelni magamat. De tényleg.
Snitt.
Nem tudom, hogy mi történt, ez is csak képekben maradt meg: van egy szövegbuborék a fejem felett, azt írja: "Nincs semmi baj, ez csak a drog!" - és közben nem értek egyet magammal.
Snitt.
Kezet mosok egy WC-ben és azt kérdezem: "Ugye nem történt semmi olyasmi kettőnk között, amiről beszélni kéne? Rendben vagyunk, ugye?"
Snitt.
Paranoiás lettem, s mint egy mérgezett egér szaladgáltam körbe egy aranyhal emlékezőképességével. 
Mindenkitől meg akarom kérdezni, hogy megcsókoltam-e a Lányt? És hogy most mit csináljak? De ez egy titok! Most akkor kérdeztem egyáltalán valamit, vagy csak gondolkodom? Bántottam valakit, miért van bűntudatom? Mindjárt kettészakadok, de igyekszem megjegyezni magamat, ez még jól jöhet későbbi referencia pontnak a lélekvesztőmben.

Utólag visszagondolva, ez nem is paranoia, hanem _ez_ a kiábrándító lételemem: mindig minden egy morális-fatális-dilemmává alakul a fejemben. De a biztonság kedvéért spurit többet nem kérek. A keresztény feleimnek meg köszönöm a ránk leselkedő pokol lidércnyomását, ami titkon bekúszik minden döntésem mögé. Szeressük egymást testvéreim, rövid az élet, csak egy sóhaj az egész...

universe.jpg
Snitt.

Ott ülök magamban és mozdulni sem tudok, nem tudom, hogy ez most akarat-e, vagy szabadság, így inkább kivárom a végét. Mindjárt felrobbanok, majd a következő pillanatban a saját ürességem akar magába szívni és összeroppantani, egy végtelenül fárasztó ciklusba estem. Egy pillanatra magával ragad az érzés, hogy jó lenne elengedni, valamelyik történjen meg, vagy robbanjak fel, vagy roppanjak össze, de így nem lehet létezni, állandóan harcolni két véglet között, elegem van. Elengedem.
Biztos pocsékul néztem ki. Átölelnek, majdnem elbőgöm magamat, azt hittem senki nem téved ide a nem&lét kietlen eseményhorizontjára. A nevemet hallom és sóhajok cirógatják a nyakamat. Lassan felveszem a ritmusát és visszacsúszok a jelenbe.
Nem kell állandóan harcolni, döbbenek rá.
Szeressük egymást testvéreim, rövid az élet, csak egy sóhaj az egész!

 

Az Önszeretet Művészete

Alain de Botton tolmácsolásában

2018-ban elkezdődött valami, amit folytatni kell 2019-ben is. Mondjuk azt, hogy ne legyen elég csak jobban kinézni. Legyenek nagy ambícióink: tanuljunk meg tényleg jobbak lenni önmagunkkal szemben, ez által másokkal is kedvesebben bánni. Tegnap egyik kedvenc kortárs filozófusom írása jött velem szemben, amit a magam módján le is fordítottam.


loveme_1.jpg

Alain De Botton - Jobb Önszeretet

Valahol az elménkben, távol a mindennapok realitásától, egy bíró ül és figyel. Figyeli mit teszünk, hogyan teljesítünk, elemzi, hogy hogyan hatunk másokra, megjegyzi az összes sikerünket és bukásunkat - és nem utolsó sorban végül ítéletet hoz felettünk. Az ítéletnek meghatározó következményei vannak: megadja a saját magunkról alkotott kép színezetét. Meghatározza az önbizalmunkat, az önmagunk iránt érzett együttérzés képességét, segít eldönteni, hogy mennyire tartjuk magunkat hasznosnak vagy éppenséggel azt, hogy semmi értelme a létezésünknek. A bíró és ítélete tartja kezében az önbecsülésünk kulcsát.

A bíránk néha szerető, néha lelkes, de nem követ semmilyen objektív szabályrendszert. Bár nőhetünk fel azonos körülmények között, két ember önbecsülése ettől függetlenül mozoghat a két véglet között. Egyes bíráknak magasabbak lehetnek az elvárásai, míg mások elfogadóbbak és bátorítóan állnak hozzánk. Mások lehetnek nagyon is kritikusak, sokszor elrettennek vagy undorodnak tőlünk.

Egyszerű lekövetni, hogy a bíránk miért éppen így, vagy úgy áll hozzánk: azok hangját kölcsönözte, akik a múltban fontos szerepet töltöttek be. Magunkba szívtuk az ő kedvességüket, megvetésüket, közömbösségüket vagy könyörületességüket és melegségüket, amiket életünk meghatározó szakaszaiban kaptunk tőlük. Legyen az akár nevelőink kedves és gyengéd hangszíne, akik örömüket lelték apró megmozdulásainkban, esetlen próbálkozásainkban és kedvesen becéztek minket. Vagy éppenséggel egy zaklatott és mérges nevelő hangját, egy idősebb rokon, aki sötét fenyegetésként tornyosult fölénk kedvünket szegve, de akár lehet egy iskolai keretein belül bántalmazó tanár, vagy csúfolódó iskolatárs.

Nyomatékot adunk a rólunk kialakított véleményüknek, s magunkévá tesszük azokat, hiszen életünk meghatározó pontjain ezek az emberek fontos szerepet töltöttek be: tanítottak, szerettek, navigáltak minket a nehézségekben és tekintéllyel rendelkeztek felettünk. Addig-addig ismételgették a véleményüket, míg a hangjuk gyökeret nem eresztett bennünk is, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre.

Fejünk lármázó labirintus-barlangjai telis-tele van ezen emberek visszhangjaival: néha pozitív, s kedvesen bátorít, minket, hogy az utolsó pár métert igazán fussuk meg "már majdnem ott vagy, hajrá, csak így tovább, csak így tovább!", de nagyon sokszor a belső hangunk egyáltalán nem kedves hozzánk. Lehangoló, szurkálódó, pánikoló vagy éppenséggel megalázó. Nem képviseli az érdekeinket, hiányzik belőle minden objektivitás vagy építőjellegű visszajelzés. Néha azon kapjunk magunkat, hogy ilyeneket állítunk magunkról "Undorító vagy, mindig mindent elbaszol, ezt sem tudod normálisan megoldani!"

Hogy miért számít a belső hangunk?

Az, hogy mennyire tudjuk szeretni magunkat, egész életünk folyamán valamilyen kifacsart következetességen alapul. Sokszor például azt feltételezzük, hogy ha keményen, magas elvárásokkal, fájdalommal tűzdelve járjuk utunkat, akkor siker fogja koronázni törekvéseinket. Az önostorozás néha valós túlélési technikának tűnik, amelyben könnyen elhatárolódhatunk mindenféle veszélytől, ami az élvezetek hajszolásában és az önelégültségben rejtőzhet. De ezzel egyenértékű - ha nem nagyobb - veszélyt rejt magában az is, ha nem tudunk saját magunk iránt némi szimpátiával viseltetni. Igazán nem nevezhetjük jelentéktelen kockázatnak a kétségbeesést, depressziót vagy az öngyilkossági hajlamot.

A megfelelően ellensúlyozott önszeretet nélkül változatos módokon tudjuk visszautasítani a pozitív közeledést és bánásmódot:
Barátságok, professzionális előléptetés és az elismerés, mind-mind gyanús vészharangokat kongatnak meg bennünk. Elbaltázzuk az állásinterjút, szabotáljuk a munkalehetőségeinket és furcsán, hanem illetlenül, elidegenedve viselkedünk barátainkkal, ismerőseinkkel - mindezt abból az indíttatásból, hogy a belső realitásunkat összhangba hozzuk a fizikai valóságunkkal.

Önszeretet hiányában romantikus kapcsolataink is megpecsételődnek, mivel az egyik fő követelménye, hogy el tudjuk fogadni feltétel nélkül egy másik ember szeretetét, ami szoros összefüggésben áll azzal, hogy mennyi szeretetet halmoztunk fel önmagunkkal kapcsolatban gyermekkorunkban és az azóta eltelt évek folyamán.

Szükségünk van arra a tudatra, hogy alapvetően szerethetőek vagyunk, ahhoz hogy megfelelően tudjuk viszonozni felnőtt partnerünk szeretetét és ragaszkodását. Enélkül mások szeretete valahogy mindig hamiskásnak, nem helyén valónak vagy esetleg számítónak, inzultálónak hathat, mert azt sugallja számunkra, hogy az illető meg sem próbált minket megérteni, nem tudja felmérni azt, hogy valójában mire is van szükségünk és mit is érdemlünk meg.
Majd önpusztító módon csalódunk az elviselhetetlen, ismeretlen szeretetben, amit valaki olyasvalaki kínált fel nekünk, akinek jól láthatóan halvány lila gőze sincs arról mit is szeretnénk valójában.

Az esetek többségében, egyszerűen sokkal természetesebbnek hat, ha valaki éppenséggel nem szeret minket, vagy egyszerűen ignorál. Olyan partnereket keresünk, akik szívesen nem tartanak minket többre, mint mi magunkat. Ez a felállás nem mindig kellemes, de legalább ismerős, s akár helyénvalónak is találjuk.

Hamar észre vesszük és veszélyesnek tartjuk azokat az embereket, akik túlzóan sokra tartják magukat. Szinte kiábrándító, hogy valaki képes igazán szeretni önmagát. Önmagunk szeretete már-már túlzó nárcizmusnak, hiúságnak, önzőségnek és legfőképpen mások igényeinek figyelmen kívül hagyásával azonosítjuk.

Az igazi problémánk mégis máshol rejtőzik: azokban a hajlamokban, amelyekkel mélyen és igazságtalanul ellenségesek vagyunk önmagunkkal szemben, olyan szokásokkal körítve, ami feljegyzi és leltározza minden hibánkat és tévedésünket, képtelen megbocsájtani butaságainkat, elhajlásainkat, s gyanúval lengetünk körbe szinte bárkit, aki van olyan furcsa, hogy jó dolgokat feltételez rólunk. Bizonyosan, ha azt látnánk, hogy valaki így viszonyul egy másik emberhez, mint ahogy mi magunkhoz, azt kimondhatatlanul kegyetlennek tartanánk.

A belső hang megváltoztatása

Hagyományosan az egyházak és a vallások próbálták a jó hangok szerepét betölteni az életünkben. Adtak nekünk kedves, megnyugtató, sokszor anyai karaktereket, akiknek mondanivalóját - a vallási vezetők ösztönzésére - igyekeztünk magunkévá tenni. Ilyen például a buddhista istennő Guanyin, vagy a kereszténység Szűz Máriája. Míg előbbi, Guanyin, üzenete az volt, hogy érdemeink és szerethetőségünk nincs semmilyen összefüggésben egymással. Szeretetet és együttérzést nem azért érdemel bárki, mert sikeres, hanem szimplán annyi indok is elég, hogy létezünk. A szeretet nem lehet és nem is a siker valutája.

Nem azért kerülünk hatalmas nyomás alá, mert szimplán félünk a sikertelenségtől, agóniánk az elbukás következményeiben gyökeredzik: hogy megérdemelten szégyenítenek meg minket, s hagynak el minket azok, akik számunkra fontosak.
Ha sikerül magunkból eltávolítani a teljes érzelmi katasztrófa csíráját, akkor sokkal sikeresebben küzdünk meg a mindennapi és nem mindennapi nehézségeinkkel.

Úgy tűnhet, a legjobb ötlet az lenne, ha egyáltalán nem ítélkeznénk önmagunk felett. Egyszerűen csak el kéne fogadni a dolgok rendjét és szeretni. Érdemes lenne inkább meghatározni azt, hogy milyen is egy hasznos belső hang, s milyen is egy hiteles bíró: valaki, akire számíthatunk, hogy elválasztja a jót, a rossztól, de aki mindig hajlamos könyörületes, igazságos lenni, s pontosan megérteni a helyzetünk bonyolultságát, s érdekelt abban, hogy jól oldjuk meg a problémáinkat. Nem az fog minket előre vinni, ha egyáltalán nem ítélkezünk önmagunk felett, hanem az, ha megtanulunk karakterünk jobb bírája lenni.

Nem kerülhetjük meg azt a fontos feladatot, hogy tudatosan másként és jobban beszéljünk önmagunkról. Hallatnunk kell építőjellegű és kedves visszajelzéseket önmagunkban az élet minden bonyodalmas területén, egészen addig, amíg ezek a hangok alaptermészetünkké nem válik.

Egy ilyen jó megközelítés lehet az, ha előásunk a múltból egy fontos és kedves ember hangját, idézzük fel és adjunk neki több teret. Talán volt az életünkben egy kedves Nagymama or Nagynéni, aki habozás nélkül mellénk állt a bajban, s támogató szavaival, bizalmával segített minket átlendíteni a kétségbeesés pillanataiban. Ha kiborítottuk a narancslevet a szőnyegre, arra emlékeztetett minket, hogy ez mindenkivel megesik, s pont múlt héten borította a kanapéra ő is a kávét.

Hibáinkkal szemben a büntető és kritikus hangok helyett részesítsük előnyben a nyugodt és megértőeket.

Fókuszáljunk önmagunk segítőszándékára és hívjuk elő rendszeresen, tudatosan. Magától ritkán (vagy éppenséggel soha) nem fog a tudatunkba ékelődni, táplálnunk és erősítenünk kell.
Amikor a dolgok éppen nem úgy alakulnak, ahogyan azt szerettük volna, idézzük meg ezt a személyt, ezt a hangot és kérdezzük meg magunktól: ő vajon most mit mondana nekünk? Képzeljük el a választ és ismételjük magunkban vigasztaló szavait.

Egy másik jó stratégia lehet a belső hangok és önmagunkhoz való hozzáállás megváltoztatására, ha megpróbálunk önmagunk legjobb képzeletbeli barátjává válni. Talán furcsának tűnhet az elgondolás, hiszen legjobb barátot egy másik ember személyében szoktunk megtalálni, nem pedig a saját elménk egy rekeszében. A saját barátainkkal szemben könnyebben mutatunk ki szeretetet, kedvességet és együttérzést, ezt a képességet érdemes alkalmazni önmagunkkal szemben is. Ha egy barátunk bajban van, nem mondjuk neki ösztönösen, hogy tulajdonképpen mekkora seggfejek és az egész életük egy nagy rakás szerencsétlenség. Ha esetleg a párkapcsolatukban van elhidegülés, akkor sem zárjuk le annyival, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Éppen ellenkezőleg, próbáljuk őket megnyugtatni, hogy alapvetően szerethető figurák, akiknek és akikkel érdemes utána járni, hogy hogyan is lehetne a dolgok állásán pozitív irányban változtatni. Egy barátságban ösztönösen tudjuk, hogyan alkalmazzunk megoldó, feloldó stratégiákat és próbálunk vigaszt nyújtani a másik félnek, amit egyébként konok módon önmagunkkal kapcsolatban nehezen alkalmazunk.

Ahhoz, hogy jó viszonyt alakítsunk ki önmagunkkal, érdemes pár alapvető gondolatot magunkévá tenni:

Először is, egy jó barát úgy szeret, ahogy vagy. Ha bármi javaslatuk, vagy ambíciójuk van irányodba, az elfogadásra épül, nem pedig ultimátum vagy fenyegetésként értendő. Nem azt próbálják sugallani, hogy változz meg, különben elhagyunk, hanem egy barát meggyőződése, hogy alapvetően minden rendben van személyünkkel, de talán vannak olyan dolgok, amiket közös erőfeszítéssel meg tudunk oldani és ezzel mindannyian jobban járunk, egy magasabb minőségben létezhetünk.

Túlzó bókolás nélkül a barátaink elismerik és fejben tartják érdemeinket és erényeinket. Egyáltalán nem ciki ennek hangot adni. Nagyon könnyen meg tudunk feledkezni a jó tulajdonságainkról, amikor összecsapnak felettünk a hullámok. A barátaink viszont nem esnek ebbe a csapdába, még a legnagyobb problémák közepette is képesek emlékezni és előhívni a jó tulajdonságainkat.

Egy jó barát együtt érző. Ha megesünk, s elesettek vagyunk, megértően állnak hozzánk és elnézően tekintenek bukdácsolásainkra. Tökéletlenkedésünk nem vonja automatikusan magával azt, hogy kizárnának a szeretetük köréből. Egy jó barát tudja, hogy mindenki elbasz dolgokat, ez nem csak néha esik meg, hanem szinte mindig mindenkivel előfordul. Az esetünk bár lehet egyedi a maga apró részleteivel, de tökéletesen bele illik az emberiség hosszadalmas históriájába, csak másé nem szúrja annyira a szemünket.

Merd sajnálni magadat! Az önsajnálat nem más, mint az önmagunk számára nyújtott együttérzés.

Mindegyikünk valamilyen defekttel a személyiségünkben hagytuk el a gyermekkor kapuját, hiszen valahogy együtt- és túl kellett élnünk hasonlóan és szükségszerűen sérült szüleinket.
Elkerülhetetlen, hogy ezek a tanult és örökölt mentális habitusok ne nehezítsék meg szükségszerűen a felnőtt életünket. Igazán nem érdemes ezért saját magunkat hibáztatni, nem tudatosan választottuk meg ezeket a koncepciókat, s realisztikusan szemlélve, nem nagyon volt más opciónk, mint ami jutott.

Már akkor kellett döntéseket hoznunk az életünkkel kapcsolatban, amikor igazándiből még nem is tudtuk valójában mi az élet, mi a tétje, s hogy a döntéseinknek milyen következménye lesz a jövőben. Karriert és elkötelezett párkapcsolatokat próbálunk választani, fiatalon és tapasztalat nélkül, anélkül hogy tudnánk mit is takar az, hogy tartósan összekötjük az életünket egy másik emberrel, vagy hogy tudnánk mi az a tevékenység, aminek elvégzése megfelelő anyagi biztonságot, elismerést és mentális elégedettséget eredményezne.

Az a szomorú valóság, hogy igenis megérdemlünk egy nagy adag sajnálatot, többet is, mint amennyit úgy általában egészségesnek gondolunk. Az élet igenis horrorisztikusan nehéz tud lenni sokféleképpen - még akkor is, ha az embernek a legtutibb befektetései vannak és egy elegánsan berendezett lakásba tér haza. Képességeinket és erősségeinket ritkán méltatják, legjobb éveink csúful elrohannak mellettünk, s valószínűleg ritkán találjuk meg azt a mennyiségű szeretetet, amire valójában szükségünk lenne. Megérdemeljük a sajnálatot, s nincs mellettünk senki, aki ezt őszintén meg tudná adni nekünk, így magunkra szorulunk egy-egy dózis szervírozásában. Bizonyos perspektívából természetesen nevetségesnek tűnhet a következő: - "Ó szegény én, soha nem fogok saját Ferrarit vezetni!" vagy "Oh azt hittem egy menő japán étterembe megyünk, erre egy késdobáló kocsmában találkozunk." Ezek valójában egy-egy kényelmes lehetőség egy sokkal nagyobb probléma megélésére: a létezés elviselhetetlen nehézségeire, amikre igazándiból mi, mindannyian megérdemeljük a gyengéd részvétet.

Képzeljük el csak, milyen lenne a világ önsajnálat nélkül: egy sokkal rosszabb mentálhigiénés állapotba kerülnénk, a depresszió általános jelenség lenne. A depressziós ember egy olyan személy, aki elvesztette az önsajnálatra való képesség művészetét, valaki aki túl kíméletlen már önmagával szemben.

Gondoljunk csak bele, amikor egy szülő gyermekét vigasztalja, néha órákat tölt egy-egy csiricsáré ügy megoldásán: egy elveszett plüssállatka megtalálásán, maci leszakadt fülén, vagy egy szülinapi zsúron, amire nem kaptunk meghívást. A szülő ilyenkor nem egy nevetséges dologgal foglalkozik, hanem éppen ellenkezőleg, próbálja megtanítani gyermekét arra, hogyan gondoskodjon önmagáról - helyet adva annak az elképzelésnek, hogy néha egy apró csalódásnak is lehet váratlanul nagy belső következménye.

Lépésenként mi is elsajátítjuk ezt a szülői magatartást, ahogy felnövünk és így képessé vállunk önmagunkat sajnálni. Lehet, hogy nem teljesen racionális megnyilvánulás, de egy igen fontos feldolgozó mechanizmus része. Egyike az első minket védő buroknak, amit azért fejlesztünk ki, hogy képesek legyünk a létezéssel együtt járó nagy volumenű csalódásokat és frusztrációkat is feldolgozni. Az önsajnálatban nincs semmi megvetni való, inkább megható és fontos része az életünknek. Számtalan vallás fejezte ki fontosságát egy-egy istenben vagy szentségben. Ilyen a keresztény hitvilágban Szűz Mária, akit gyakran elérzékenyülten könnyezve ábrázolnak - ő az, aki szívén viseli az emberi mivoltunk minden szenvedését. Ilyen méretű kegy megtestesítése nem más, mint a saját kollektív vágyunk arra, hogy valaki részvéttel viseltessen irántunk. 
Legyünk önmagunkhoz könyörületesek. Ne értékeljük alá az önsajnálat fontosságát!

Mindent szabad

Visszapörgetem az időt, hova is, hova is, gondolkodom rajta. Talán nem mennék Amerikába, de végül is kár lenne kihagyni, nagy kaland volt az ott Sátival. Talán nem mennék ki karácsonykor Angliába, bár az még egy viszonylag zavartalan időszak volt Karennel és Naomi nénivel, nagyon sok szép közös emlékkel, ezeket sem venném el.

buttonsu.png

Talán visszamennék ahhoz a beszélgetéshez, amikor Klári először mesél a kalandjairól. Akkor azt gondoltam, de jó, hogy ez nem velem és Berlinnel történik, mert mi immer bis zum ewigkeit vagyunk.
Sokszor végig pörgettem már fejben, hogy mit tennék... És azt hiszem a leghelyesebb az lett volna, ha azt mondom örülök, hogy megtisztelt a bizalmával, de nagyon felnézek rá és a barátnőjére, s talán jobb, ha kimaradok ebből és a részleteiből.
Adnék neki egy ölelést, mert biztosan nehéz egy ilyen úton végig menni, én pedig igazándiból nem akarok haragban lenni és állandóan védekezni.
Bárki hozhat rossz döntéseket.

Haza mennék Berlinhez és beszélgetnénk a kapcsolatunkról, hogy Klári esete rádöbbentett arra, hogy nincs immer bis zum ewigkeit, s hogy mit akarunk kezdeni egymással, a jövőnkkel? Szerettem volna, ha lett volna erőm elmondani, hogy én utazgatni akarok, élni, búvárkodni, megtanulni síelni, mozgásban lenni, s hogy bár nagyon-nagyon szeretem a Baross utcai bérleményünket, de saját lakást/házat szeretnék. Szerettem volna, ha neki is lett volna bátorsága arra, hogy ő meg elmondja másféle kalandokat szeretne megélni. Szerettem volna, ha lett volna bátorságunk, meghozni a döntést arra, hogy költözzünk szét.
Biztos iszonyat nehéz lett volna és össze-össze veszünk egy-egy doboz felett.
Nem hagytam volna ki az utána lévő két év programjait, síelés, Rókatündér, glitterek és flitterek ragasztása, ha drukkol akkor is a szerencsesütis akciómra, s ha tudunk egyeztetni, akkor én is  drukkolnék a berlini táncversenyein, hogy majd utána együnk egy dönert Mustafánál. Szerettem volna, ha elfelejtem ezt az egész fogtechnikai mizériát, s szerettem volna szívvel sok boldogságot kívánni neki az új párkapcsolatához.

Elképzelem újra és újra, gazdagítom és árnyékolom a részleteket, egyre valóságosabb legyen, hátha kiold az a csomó bennem.

Szerettem volna, ha nem arra várok, hogy majd mások hoznak számomra kedvező döntéseket, hanem képes lettem volna a saját érdekemben jobb döntéseket hozni. 
Ha egy kicsit is jobban szerettem volna magamat, ment volna.
Nem jó ennyire haragudni magamra.
Bárki hozhat rossz döntéseket.
Jó döntéseket pedig sok-sok rossz döntés árán tudunk csak hozni.

Reflekt: Emlékezzünk a boszorkányokra

"A férfiak attól félnek, hogy a nők kinevetik. A nők attól félnek, hogy a férfiak megölik." Margaret Atwood

Néha olvasok jó cikkeket, ami annyira megmozgatta a kíváncsiságomat az egész boszorkányüldözés mögött megbújó trendek, félelmek, motivációkkal kapcsolatban, hogy úgy éreztem érdemes egy poszt erejéig elreflektálgatni rajta.

A nő megbélyegzését, mint ártó szándékú lény, egészen az antikvitásig megy vissza, illetve kiemelném a talmudhoz fűződő Lilith legendáját, ahol Lilith Ádámmal egyenértékűként teremtetett, de makacssága miatt Ádámnak sok fejfájása volt, így kitaszítatott a paradicsomból. Aztán jött csak Éva az oldalbordáról. Az ártó szándék kifejeződése nagyon sokszor a férfi szexualitásban megélt problémáira vezethetőek vissza (kellemetlen erekciók, erekciós diszfunkcionalitás) illetve olyan fájdalmas jelenségekre, mint gyermektelenség, elvetélés, nemi betegségek.
Nagyon sok antikvitásbeli boszorkányper eleme a mérgezés, járványok, rossz időjárás, terméspusztulás összevetve a magasabb férfi mortalitási rátával, főleg ott, ahol az özvegyek hirtelen magas státuszra és vagyonra, ezzel együtt függetlenségre tesznek szert. Az askelóni "boszorkányoknál", pl megfigyelhető a félelem a (patriarchális)normatagadástól: 80 nőnek azért kell meghalnia, mert boldog hippit játszottak a városon kívüli erdőben.

Ezek sajnos olyan történelmi tények és félelmek (s szerintem annál érdekesebbek), amiket vétek csak a keresztény boszorkányüldözésre kivetíteni. De haladjunk tovább...

Ezeknek a brutális rágalmazásoknak irónikus módon először a keresztény egyház vetett véget, sok évszázadon keresztül nyilatkoztak, hogy márpedig időjárást, meg szerelemet, meg haragot, meg miegyebeket nem lehet összevarázsolni.
Egészen ugye Helena Scheuberin és a nemes lovag, Jörg Spiess románcáig, ahol bár orvosa azt tanácsolta Jörgnek, hogy míg betegségéből ki nem lábadozik, addig hagyja a romantikát Helena asszonysággal, a lovag nem hallgatott rá meg el is halálozott. Van ez így.
Krammer, történelmi főgonoszunk, már akkoriban is ügybuzgón tevénykedett, mint amolyan egyházi ügyész, de nem volt valami populáris alkat, mert a perekben az eredeti vádak és amivel végül megvádolta a gyanúsított nőket valami sátánista orgián alapuló kuruzslássá manifesztálódtak. Helenában azonban méltó ellenfélre talált, egyrészt a hölgy nyíltan kiátkozta Krammert a templom kapujában, másrészt nevetségessé tette, hogy az addigi írott és elismert irodalom/jog/stb alapján nem bizonyítható dolgokkal vádolja, s Krammert a bírák sem szerették mert botrányos szexuális tartalmú kérdésekkel jobban foglalkozott, mint magukkal a tényekkel, ezért  végül az egész városból eltanácsolták.
Krammer nem volt rest, gondolta, ha nincs még írott bizonyíték, hát ő akkor majd megírja, így született meg a Malleus Maleficarum, 1487-ben, ami csak azért fontos megjegyezni, mert 1453-ban indult el a modern könyvnyomtatás kezdete, s 30 éven belül egész európában sikeresen átvették a technológiát, nem véletlenül lett a második legsikeresebb könyv a Biblia után. Mai kontextusba helyezve, ez  volt a kor 50 szürke árnyalata.
Tegyük hozzá, hogy statisztikailag a legtöbb halálos kimenetelű boszorkányper a reformáció-ellenreformáció területein (német nyelvterületek) voltak, a legtöbb halálos eset az ellenreformációs mozgalmak megindulásával, s ez mind egybeesik egy az 1600 évek végére lecsendülő minijégkorszak gazdasági hatásaival együtt.
Erről egy roppant érdekes cikk angolul, statisztikákkal itt: 

 

Az eredeti Mércés cikk szerzője közvetlen ok-okozati összefüggést sejtett a pornóipar és a középkori kínzások tendenciái között, de a modern pornó -szerintem- leginkább a férfiak szuperdominancia iránti vágy/ábránd megélésének, a technológiai forradalom és az ingerküszöb kitolódásának és az új ingerektől való állandó függésünknek az áldozata, kórképe, ami egyáltalán nem szépíti a helyzetet a nők tárgyiasítása terén, csak nem elegáns a középkori kínzások, bondage, BDSM és az aszfixia között egyenlőség jelet tenni.

Tördel.ék

Ilyenek ezek a nagy szerelmek. Először is elhisszük, hogy nagyok, s hogy van bennük valami éteri, valami, ami túlmutat földi porfingó éltünkön.
Aztán a szavatossági idővel együtt lemállik valami biztonsági csomagolás, s fintorogva húzzuk el az orrunk a bomló tetem láttán. 
Ez sem volt igaz, s tovább állunk.

Gyártósort állítasz álmokhoz, s futószalagról hullanak alá a prototípusok a boldogság feneketlen tartályába s reménykedsz, hogy egy-egy darab megakad a realitás lagymatag rostáján.

Múltnak vad visszhangja, csendben szertefut lelkem néma gránit veretén. 

Néha azt gondolom nem is én lettem én, hanem mások megannyi gondolatszilánkjából gyúrtak meg, vagy valahol piros fonalak mentén, emberi sorsok vannak összekötve, időn és teren át, azzal a feladattal, hogy nekünk a lét egy fontos aspektusát kell tanulmányoznunk, magunkon átszűrni, s egy esszenciában tovább adni.

És tényleg valami elszakad és fel is oldódik benned, azt hiszed bőgni fogsz, mert hát ezen bőgni kellene leginkább, helyette röhögsz, mintha életed legjobb viccét olvastad volna...és nagyon sok ilyen dolog volt, amire azt hittem, hogy rutinból így fogok reagálni, de valami belsőmotor mindig beindult, s valami egészen mást duruzsolt, s nagyon jó tudni, hogy a sok magunkra szedett felszín alatt, van valami sokkal erősebb és időtálló bennünk!

Az egyik legrégebbi emlékem a szüleimről. Úgy rémlik anyunak forró az arca a könnyektől és ott kuporog a fürdőszobában én pedig látom magamat a tükörben, ahogy hozzá bújok. Fuldokló hangon mondogatja, hogy csak a hagyma csípi a szemét, én bennem pedig biztosan ott van a tudat, hogy apu rossz.
Sok másik emlékem is van rólad, boldogan fogom a nagypapám kezét és azt dúdoljuk együtt, hogy megyünk papalacsintázni. Szinte erős szuperhősként élsz bennem, az apukám, aki finomakat tud főzni és ételt ad az embereknek. Csak úgy dagad a pici mellkasom a büszkeségtől.
De aztán a veled való találkozás örömködés helyett elkezdett átalakulni félelemmé.
Játszunk, a húgommal felváltva szaladunk utánad és a lábszáradra akaszkodva félig lerángatjuk a nadrágodat, te meglepődötten megfordulsz, gyorsan visszahúzod és megcsikizel minket. Megunhatatlan mókának tűnik. De te meguntad, talán mondtad is. Feltetted a fejhallgatót a fejedre és hátat fordítottál nekünk. Remek alkalom volt egy újabb meglepetés támadásra és a húgomat előre is küldtem, hogy most!!! De most csikizés helyett megverted. Egy hatalmasat sóztál a még pelenkás fenekére, ledermedtem a magatehetetlenségtől, egyszerre akartam valahogy kifejezni, hogy az én ötletem volt, hogy csak játszani akartunk, s hogy ő a kishúgom, akit védeni kell, de féltem, hogy én is kikapok...
Soha nem felejtem el azokat az estéket, amikor a becsukott ajtó előtt álltunk és vártunk. A fel-le sétáló alakod árnyéka szűrődött át fénnyel, s némi zenével a szoba rücsközött üveges ajtaján. Ez az érzés azóta is sokszor elkísér. Az emberek a fényben és a zenében, én a sötét előszobában, s az ajtó mindig be van zárva.

Szenvedj jól!

A hétfő nekem, meg egy pár kevésbé szerencsés barátomnak arról szól, hogy mérlegre állok és fényképet készítek. Ez a 12-ik hétfőm (jó, kicsit lódítok, az első 5 hétfőn nem csináltam képet). Az utóbbi időben, minden hétfőn nyugtázom, hogy az elmúlt egy hétben jól szenvedtem.

Had magyarázzam meg. Még Haruki Murakamitól olvastam ezt a mondatot: A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés opcionális.

Én hiszek benne, hogy vannak mondatok és szavak, amik képesek a valónk legmélyebb rétegeibe hatolni és egy életen át velünk rezonálnak. Ez egy ilyen mondat volt. Azóta mindig megkérdezem magamat, hogy tényleg fájdalmat érzek-e, vagy csak szenvedek, s ha szenvedek legalább jól szenvedek-e?

Például, ha valakinek nem tetszem, az általában csak rosszul esik az egómnak, s egyáltalán nem érdemes egy doboz keksszel szenvedni miatta, mert a keksz nem helyettesíti valaki elismerését, másrészt egy rossz függőséget táplál. Meg a zsírpárnát, igen. Amikor futok, néha érzek fájdalmat, s szenvedni is igen szoktam úgy, hogy közben végig dumálok az éppen fájó izmommal, hogy najó visszaveszek egy picit, ő igyekezzék nyúlni, mint a forró rágógumi, s ha már nagyon nem bírjuk, úgy is beüt az endorfin. Ez jóféle szenvedés.

Építek egy jó kapcsolatot a testemmel, miközben edzem mind az elmém, mind a testem arra, hogy felismerje a valós fájdalmat és hogy hogyan kezelje, tűrje azt, s maradjon működésképes, a jövőben pedig ellenállóbb. Ez egy lassú folyamat, amiben muszáj szisztematikusnak, reálisnak és konzekvensnek lenni. Tulajdonképpen megismered magadat és határaidat, s megtanulod önmagadat a saját testeden és elméden keresztül tapasztalni, nem pedig mások valósága szerint szemlélni.

Persze viccesen hathat 32 évesen arról értekezni, hogy mennyire ismerjük magunkat, de az esetek többségében csak felszíneket és látszatokat öltünk magunkra, olyan sokat, hogy legelső sorban magunkat csapjuk be a kapott formával.

Mint tapasztalt neurotikus alkat szeretném mindenkinek egy kicsit azt tanácsolni, hogy a populáris képzetekkel ellentétben: ne vedd meg azt a cuccot, ne idd meg azt a piát, ne edd meg azt a sütit, ne élj a pillanatnak, ne hajkurászd a konzum boldogságot, amíg meg nem tanulsz egy kicsit jobban szenvedni!