Macskabölcső az egész élet. Annyi haszna volt, hogy kiszökkent pár tintapacal a tollamból.

 A kreativitás nagyobb szeszély, mint a szenvedély, nagyon sokat tud adni, de a kielégítése néha felér egy okkult tudomány lehetetlen szertartásával. De ami van, azt érdemes szeretni.

Minél több időt töltök kint és veszem fel az angolok ritmusát, annál inkább érzem, hogy a magyarságom és Budapest feszül bennem, mint egy túlterhelt kötőszövet. Az ideális számomra az lenne, ha nem kéne döntenem, s ez lehetséges is, kicsivel több kurázsival, mint amivel most rendelkezem.

Vannak férfiak, akik egyáltalán nem tudnak azzal mit kezdeni, hogy Férjből Apák lesznek, a Feleségből pedig Anya és ezen felül van még egy vagy két gyerek, akiknek az igényei 2-3 éves kor után egyre komplexebbek lesznek és nem elég viccesen gügyögni. Van, aki ezzel képtelen mentálisan megbirkózni, s azzal próbálja helyreállítani az elbizonytalanodott férfiúi tekintélyét, hogy legyőzendő versenytársnak tekinti a saját gyerekeit. Az ilyes fajta verseny soha nem egészséges, se nem fair, ez a másik szisztematikus földbe döngöléséről szól.

IHeadspace app, minden nap próbálok kétszer meditálni, egész jó, legalábbis amíg ingyen van.

Az egyik problémakör az elengedés. Amikor tudatosan el akarunk engedni valakit/valamit, akkor lényegében ellen akarunk állni neki, s a lehető legnagyobb érzelmi távolságot tenni magunk és az ellenállás tárgya közé.

Érdemes néha arra gondolni, hogy minek is akarunk ellenállni, mi azaz érzés, amit kelt bennünk, ki fog még jól járni rajtam kívül?

Az én válaszaim a szokásosak: nem akarok sem dühös, sem magatehetetlen, csalódott lenni, s leginkább nem újra élni, szembesülni a sikertelenség érzetével, lehetőségével.

Szerettem volna valami vadregényest ide rittyenteni a welszi vidékről, de eddig minden olyan, mint máshol, még furi, érthetetlen akcentussal sem beszélnek és az eső sem esik többet.

A legkiábrándítóbb talán Cwmbrân volt, milyen ősi név, szinte látod magad előtt a véres arcú bárdokat, amint ujjukat vádlóan emelik és szavalják: Te tetted ezt, Edward király! - Erre a busz bevitt egy shopping labirintus közepébe, tessék neked konzumpéntek, jól be is vásároltam rajzmagazinokból.

De próbálom nem feladni a welszi szívcsakra megtalálását, az nem lehet, hogy az ősi nyelv utcatábláival kell beérnem. Mint például a kedvencem:

Cewch roi baw eich ci yn y bin yma! - Simán lehetne egy harci kiáltás, nem? Egy kis germán harácsolással a torok mélyéről. Helyette a valóság az, hogy kedvesen felhívják a figyelmedet arra, hogy a kutyakakit ide dobhatod. Azt hiszem ezzel pontosan összegeztem a welszi helyzetet.

Futni is elkezdtem újra, kicsit szar volt az első pár futás, nem fizikailag, hanem ahogy visszaérek a házba az első gondolatom mindig az volt, h megírom FutakiMóki voltam, aztán rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki értené, azzal nem beszélek. De lassan megdumáltam magammal, hogy  magamért futottam mindig is, s a síelés egyre közelebb van, szóval a mentális gatyamadzagot újra meg kell húzni és formába kell jönni.

Lassan alakulnak az új napi rutinok is. Minden új hely egy teljesen más mentalitást igényel, s néha úgy érzem véres harcokat küzdök magammal, hogy a kliensen kívül magammal is foglalkozzak. Igenis este elrakjam a szekrénybe a ruháimat, reggel bevessem a kurva ágyat, nem eszek a kibaszott sütiből, felkelek időben edzeni, nem sértődöm meg, ha valaki még sem ér rá, rajzolom a napi rajzaimat, s nem bőgök két percnél tovább este, hanem Világomban minden rendben van Bélával.

Ám kurvára hősnek tartom magamat, hogy ma a hajnalok hajnalán neki álltam futni. Az útvonal nagy részén nem láttam semmit, hol a sötét, hol a szemüvegem párája miatt, amikor meguntam az egész harcot a látásért, belevetettem magamat az impresszionalista homályba, valahogy így:

Vaksötét sikátor, balra ki a kurva rémisztő erdő és báránylegellő mellett, mögöttem zombikkal, a temetőkert után egy laza kocogás jobbra, zombik elhagyva a lejtőn, mézeskalácsház után megint jobbra, fel a tejfölszagú hegynek, 2 kilométernyi eat all you can a zombiknak, majd egy kis leereszkedés és már ott is van Penperlleni álmosan pöfékeli magából a meleget, még 800 méter és már Goytre fogadja kihűlt gazdatestemet.

Így megy ez.

A mamám biztos büszke lenne rám - gondolom miközben a rothadás szaga felett megfogom a néni kezét és imádkozom vele, amikor sír, s áldást mondok az ételért, mielőtt eszünk.

Illetve dehogy, a mamám arra lenne büszke, ha vele imádkoznék, s mondanék áldást az étel felett, s véletlenül sem gondolnék bármi rothadásra közben. 

Ilyenek ezek a dolgok sajnos, néha nem azt a szerepet kapjuk, amire vágyunk, vagy nem azok vagyunk, amire mások vágynak. De a szerepet játszani kell, s azt csak is jól érdemes. 

I love my hands, but it hurts to pray.

Az utóbbi pár nap köztes lét volt két munka között, így felkerestem K&J-t, hogy igénybe vehetem-e a pihe-puha kanapéjukat, amíg tisztázódik a következő földrajzi helyzetem.

K elvitt Readingbe vásárolni, s néha furcsa, hogy mennyire kevés kell ahhoz, hogy mindenféle honvágyat és múltba révedést el tudj űzni valami lakatlan barázdába.

Amint megláttam ezt a könyvet eszembe jutott, hogy még itt is rengeteg dolgom lehet és rengeteg jó dolog van, csak hát senki nem fogja ezüst tálcán elém hozni. Az élet nem tartozik nekem semmivel, a saját utamat magamnak kell kitaposnom. A magányos harcos imidzs persze nem teljesen helytálló, mert eddig minden szarban és nehézségben, de a legjobb, egyszerű hétköznapokban is nagyon sok ember vett körül, vigasztalt, adott egy teljesen új perspektívát a dolgoknak, vagy csak egyszerűen nevetett velem. Igazán szerencsés vagyok. 

Másnap pedig J vitt el egy bicikli parkba, amin különböző nehézségű pályák voltak, s párszor össze is fostam magamat, meg meg kellett állnom, hogy most élek vagy halok-e, de ezeket a halandó dolgokat leszámítva nagyon állat volt.

Jó volt kicsit feltöltődni, s inspirálóan is hatottak rám, mindketten tömény, cukibundázott Iron Ladyk. 

J első kérdése reggel az volt, h mégis merre megyek? Majd fél perc múlva már mondta is, hogy szuper a legközelebbi bicajos kalandpark onnan 8 mérföldre van, jó lesz nagyon.

Így is lehet, így is kell. Így megy ez.

Régebben körbe futottam reggelente a 8 kerületet, elindultam az Orczy irányába, volt hogy két hétig ugyanannak a használt kottonnak köszöntem a kőfal tövében, aztán tovább a II. János Pál pápa térre, ahol egy kínai bácsi kocogott velem, ha elég korán keltem, ha csúsztam, akkor Melinda integetett ki a második emeletről.

Körbecsalás a népszínház utca környékén és a Teleki téri piacnál, néha a hányásukban fekszenek emberek, de volt mindig egy srác, aki után két tömbön keresztül lehetett érezni az aftershave illatát, ruganyos léptekkel ment dolgozni a kukászubbonyában. A Teleki téren mindig örültem a lámpást gyújtó szobornak, volt benne valami ünnepi, minden reggeli lény azt érezhette, csak a kedvéért gyújtják a fényt.

Be egy másik utcán, hatalmas piros, neon betűkkel virít a közterület fenntartó abc-je, nagy piros kommunista rendnek kell lennie ebben a kibaszott utcában jut eszembe, de már vár Rákóczi a piaci nyüzsgéssel, majd tovább a Corvin negyedbe, Práter utca a Pál utcai fiúkkal, szétlőtt házak golyónyomai mellett ékeskednek az újépítésű házak és elszuszogsz a grundkert közösségi paradicsoma mellett is, ahol a sebzett és feltúrt föld kapott még egy esélyt. Ott van a pad, ahol Sanyibácsival üldögéltem párszor és idézte Márait, mesélt a letűnt korok sanzon zenéiről, szalontüdőről és csontvelőről pirítóskenyéren, miközben a keserű szégyencigarettájával kínál. Mindig úgy köszönt el, hogy ne feledjem csodák nincsenek. A csodákhoz bátorság kell.

Megtámadjuk a karácsonyi Sándor utcát is, óvatosan kerülve az eldobott tűket, hát igen, kurva jó ötlet volt megszüntettni a kékpontot, a lecsúszott emberek, s a lecsúszott környék a politika szerint még jó indulatot sem érdemel. Egy utolsó hajrá a Baross utcában, itt pont mellettünk nyílt a Kairói fodrászat, ahová mennek a helyi keményarcok még keményebbnek tűnni. Egyszer éjfélkor értem haza és egy 16 éves csorda buzizni kezdett. Másnap rájuk hívtam a rendőrséget, valójában azt gondoltam, hogy engem kurvára ne buzizzanak 16 éves cigány nyikhajok és az arab fodrászat meg ne terrorizálja a környéket éjfél után. A rendőrség persze nem jött ki, viszont a facebookon megtaláltam a fodrászatot, ahol Ahmed ezeket a véglényeket kedves Vendégnek hívta és családostul kapott mindenki cukorkát mikulásra, az elengedhetetlen előtte-utána selfiekről nem is beszélve. A képeken mindenki tényleg boldog volt, tényleg Kedves Vendégek voltak és Ahmed örült a lehetőségnek, hogy a saját szalonjában éjfél után is kedveskedhetett az embereknek.

Fel a harmadikra, még egy utolsó körbenézés, amott panelek kicsi világa, mellette szőnyegbombázott foghíjas telek, s az omladozó gang ellentétes oldalán már kint ül az öreg a leselejtezett íróasztalnál.

Az élet olyan lett, mintha sok évnyi inkubátoros és lélegeztetőgép-élet után hirtelen egy Placebo koncerten találnád magadat az első sorokban, s minden érzékszerved kimaxolva fogadja az élet ritmikus hömpölygéseit.



Néha azt érzed, hogy ez elképesztően félelmetes, de egyszerre annyira vonz, hogy bármi is történjék elébe mész, néha azt hiszed, hogy a föld morajlik és szét fog szaladni alattad a talaj, pedig csak a szíved kalapál teli érzéssel és a bőröd sikít, hogy vedd már észre letagadhatatlanul élsz, akárhogy is legyen, élsz és fogják a kezedet;

Ha végig gondolom, ez alatt a pár hónap alatt annyi minden történt velem, körülöttem, bennem, mint amennyi Berlin előtti időszakban 4 év alatt nem. 

Ja és tényleg voltam Placebo koncerten és élveztem!

Csakis önmagadban foganhat meg torzszülött éned.

Te döntesz minden egyes alkalommal arról, hogy felszállsz a hullámvasútra, hiába tudod, hogy a végére a legszebb érzéseidet hányod majd saját öledbe. Győzködöd magadat, hogy még ez is több, mint a semmi, csakhogy egyszer savanyúan ráébredj, már minden szépet lehazudtál, s kiokádtál.